Hogyan nem tévézünk 1. – A megerősítő egyetértés. Vagy inkább a hiánya.

2016-05-19 | Szirkablog

Évek óta várja már ez a bejegyzés, hogy egyszer a végére érjek, de nem tudom frappánsan összehúzni egy vonallal a sokfelé ágazó alakzatot.

És ugye rögtön beírhatnám ide, hogy a tévé hülyeség és kifolyik tőle az agyad (és lehetne rögtön gondolni azt is, hogy akkor talán túl sokat néztem a tévét), de inkább kezdem egy sokkal érdekesebb témával, saját magammal.

Van az a klasszikus nyelvészeti példa, hogy belép valaki a szobába, ahol a nyitott ablaknál ülsz, és megkérdezi, hogy “Te nem fázol?”, mire te rögtön tudod, hogy ez a kérdés formájú valami azt jelenti, hogy szeretné, ha becsuknád az ablakot. Mit gondolok én hasonló helyzetben? “Milyen kedves, hogy érdeklődik, megmondom neki, hogy nem fázom egyáltalán, sőt nagyon is jól vagyok!” Ha eszembe is jut az ablak becsukása, azt gondolom, hogy ő akar rólam gondoskodni a becsukással és udvariasan hárítom a fáradozását, inkább egy kis fázást is bevállalok.

Persze, ebben a helyzetben már tudom, hogy mit kellene gondolnom, ha normális lennék, de egy csomó másik van, amire nem készítenek fel a nyelvészeti könyvek. Hányszor fordult már elő, hogy valaki megerősítést várt mondjuk hogy x jelenségre nincs más magyarázat, mint ami őt megnyugtatja, de a “mi más lehetne mögötte?” jellegű (záró) kérdését én kreativitástesztként értelmeztem, és soroltam neki még öt más (nyugtalanító) magyarázatot, hiszen ezt kérdezte. Egyszer így teljesen ártatlanul az instant őrjöngésbe idegesítettem egy egyetemi tanárt, aki éppen valami elméletének a szépségét akarta demonstrálni a “mi mást jelenthetne” lezárással (nem pedig kérdéssel!).

Azt is úgy tanultam meg, az életen kívüli, írott forrásból, hogy a legtöbb embernek erős igénye az, hogy a beszélgetőpartnerével hasonló állásponton legyenek vagy arra jussanak, és azokkal barátkoznak szívesen, akikkel általában egyetértenek. Hasonló a hasonlónak örül, ugyebár. Nyilván nem egyforma bennünk a megerősítő egyetértés igénye, de jellemző, hogy bennem felnőtt koromig fel se merült a gondolat, hogy egyet kellene értenünk: én mindig arra törekedtem, hogy jól értsük egymást és teljesen megfelelt, hogy “á, most már értem, hogy neked hogy áll össze az egész, tök érdekes, hogy nekem teljesen másképp.” És csodálkoztam, hogy miért lehet olyan nagyon kevés emberrel idáig eljutni, a többiek miért lesznek rám mindig olyan dühösek, még mielőtt egyáltalán tényleg megértenénk egymást.

Nekem a másik ember egy másik kultúra, aminek saját logikája van, szükségképpen más, mint az enyém. Akár addig is, hogy “igen, ez alapvetően jobb, mint ahogy én csinálom, de nekem ez most akkor sem éri meg az árát” vagy “de még sokat kell gondolkoznom rajta, hogy én megcsinálom-e.” Izgalmas, jó mulatság lehet ezeket a más kultúrákat felfedezni és az enyémet megmutatni, de miért is kellene őket egyformára igazítani? Az a lényeg, hogy valahol össze tudjuk-e illeszteni őket úgy, hogy egymás hasznára legyenek. Én úgy képzelem a jól működést, hogy sok különböző dolog működik együtt, nem csupa egyforma. Jó, hogy a házba sok tégla kell, de azért kell alapozás, ablak, ajtó, tető, ad abszurdum ilyen-olyan vezetékek stb. is.

Valószínűleg mindkét defektemnek köze van hozzá, hogy kapásból azt sem értem, ha valaki látja, mit csinálok és azt mondja, hogy “én ezt nem így csinálom”, akkor azt akarja mondani, hogy nekem sem úgy kellene. Lehet, hogy erre azt mondom, hogy “nem baj,” de lehet, hogy megkérdezem, hogy “Tényleg? Te hogy csinálod?”, meghallgatom (esetleg ki is próbálom), és aztán eldöntöm, hogy nekem melyik módszer felel meg és úgy csinálom. Ha ez azt jelenti, hogy maradok a saját módszeremnél, ahogy gyakran történik is, hiszen azt a saját helyzetemre és céljaimra találtam ki, már ott vagyok a vitában, a lázadásban – nem feltétlenül azért, mert én úgy csinálom, hanem azért, mert a másik viszont nagyon is jól érti, hogy ezzel azt mondom: neki is úgy kéne.

Nekem abszurd, de csak az én furcsaságom miatt abszurd, valójában teljesen természetes, hogy ha írok egy blogot, hogy így meg így élünk, akkor nagyon sokan megsértődnek, akármennyire figyelek arra, hogy a szavaimat félre (=kritikának) ne lehessen érteni. A “mi így élünk” sokaknak azt jelenti, hogy “nektek így kellene élnetek”. Sokan teljesen irracionális haraggal estek nekünk annak idején a segített szobatisztaság miatt is. Azért irracionális, mert ugyan mit változtat az ő életükön az, hogy egy távoli, idegen lakásban egy csecsemőn van-e pelenka vagy nincs. És azért estek mégis nekünk, mert a különbözőséggel járó kényelmetlenséget valóságosan átélték. Ezt pedig vagy úgy lehet enyhíteni, hogy ők követnek minket, vagy úgy, hogy mi követjük őket. Ha egyik sem megy, akkor egyértelműen ki kell zárni minket a “normális emberek” referenciacsoportjából.

Szóval, ha én pl. megmondom, hogy a gyerekeimet igény szerint (hosszan) szoptatom, segített szobatisztaságra tanítom, Waldorf óvodába járatom, miegyéb, akkor ezt a legtöbben teljesen természetesen értik úgy, hogy nekik az ő gyereküket igény szerint (hosszan) kellene szoptatniuk, segített szobatisztaságra kellene tanítaniuk, Waldorf óvodába járatniuk, miegyéb. Ha megmondom, hogy mi nem tévézünk, törvényszerűen lesznek emberek, akik felhúzzák magukat azon, hogy az életmódjukat kritizálom és/vagy betesznek a “hát ezek hülyék” biztonsági rekeszbe. Ha elmondom, hogy miért nem tévézünk, akkor ezeknek az embereknek a száma megsokszorozódik, hiszen ezeket az érveket mindnyájunknak ugyanolyan súllyal kellene figyelembe vennünk és ugyanolyan döntést kellene hoznunk a hatásukra. Súlyosbító körülmény, hogy régen tévéztünk, most meg nem, az időben egymást követő jelenségek pedig nyilvánvalóan fejlődést jelentenek (nem), tehát ha csak ennyit mondok, már azt állítom, hogy felsőbbrendűek vagyunk minden közönséges halandónál.

És előre tudom, hogy nekik, akikben nagy ez a különbözőségi kényelmetlenség, teljesen hiába is mondom, hogy nem kell utánunk csinálni, csak elmesélem, hogy ilyen is van, vagy hogy azokat szeretném csak támogatni egy kis közösség-érzéssel, akik így szeretnék csinálni, egyszerűen túl nagy feszültséget kelt bennük, hogy nem csak egyféleképpen lehet “jól” csinálni valamit, hogy annyi “jól” van, ahány helyzet (=sok). Szerintem annak a nagy része, amiről azt hisszük, hogy “így működik a világ” vagy hogy “ilyen vagyok én”, csak azt a helyzetet jellemzi, abból következik, amiben éppen vagyunk. (És itt helyzetnek hívom a kultúrától a családon, az anyagi helyzeten, az aktuális zaj szintjén át az elköltött ebéd tartalmáig az összes olyan körülményt, amiből létezik másféle is.) Egy másik helyzetben egészen másképp működik a világ, egészen más emberek vagyunk mi. A “jó” pedig egy kontinuum, csak valamennyire jó, nem abszolút, és ráadásul mindig valamihez képest jó (valamennyire) és maximum az adott helyzet adott szereplőire. Az “ide nézzetek, így kell ezt csinálni” helyett a “mi így oldjuk meg” vagy az “én ebben ezt szeretem” és hasonlóan szubjektív és leíró célok mozgatnak, de ezt nem minden szemüveggel lehet látni.

És az ég szerelmére, ha valaki ezt úgy érti, hogy szerintem milyen toleráns jófej vagyok én, és milyen hülyék azok, akik idegesek lesznek tőle, hogy én mindig mást mondok, mint amit hallani szeretnének, az először kérdezze meg mondjuk a fent említett tanárt, miért fejtette ki emelt hangon, hogy “az ilyeneket nem lenne szabad ide beengedni”, másodszor pedig ne olvassa el, amit a legközelebbi posztban magáról a tévézésről írok végre.

kép innen és innen

Korábbi Szirka cikk | Újabb Szirka cikk