Éva néni létrája – Amit Kissné Haffner Éva: “Benned a létra” c. könyvének bemutatóján nem tudtam elmondani
2017-04-28 | Szirkablog
Ülünk az első sorban Szirkával, nézünk fel a színpadra mosolyogva, ott ül, ott világít a mi Éva nénink. Meg sok mindenki másnak is az ő Éva nénije, akik ugyanolyan csillogó szemmel néznek fel a színpadra, mint mi: Éva néni bemutatja az új könyvét!
A kicsi könyvbe meglepően teljesen fért bele a korai fejlesztés gyakorlata, de a sorok-képek közé szőve ott a titkos üzenet is: az adottságok, a lehetőségek, az elérhető eszközök “földjétől”, a szép célok, a törekvésünk “egéhez” létezik út, “létra,” mégpedig bennünk magunkban. A gyerekben, a szülőben, a pedagógusban, abban, aki erre a földtől égig vezető útra odaszánja magát. És benne van a könyvben ez is, az odaszánás izgalmas, vonzó példája, ami azt mutatja, hogy már maga a haladás is egy hallatlanul izgalmas, örömteli, kreatív tevékenység lehet, aminek minden lépése egyenként megéri a rengeteg belefektetett munkát. Mert az sem titok, hogy rengeteg munka ez.
Míg Éva néni megmutatja, hogy miből áll a könyv, a közönség soraiban ülő egykori kisbabák és szüleik a kivetített képeken meleg érzésekkel – és szórványos bekiabálásokkal – fedezik fel magukat és egymást. Ez a könyv nekünk emlékkönyv is.
Aztán felkonferálják, hogy most felszólalhatnak azok, akik jelezték: szeretnének az egybegyűltek előtt beszélni. Ami engem illet, dehogyis szeretnék beszélni, főleg nem egybegyűltek előtt. De tőlem azt kérdezték, akarom-e Éva nénit ünnepelni, “dicséretét zengeni” – hát persze, engedjetek az első sorba! Mire felálltam, már tudtam, hogy elhibázott ötlet volt ez a beszélősdi, de még belefogtam, hogy 2006-ban két óriási szerencse érte a családunkat: az egyik, hogy Szirka megszületett, a másik, hogy Éva nénivel találkoztunk. A bőgéstől persze azt már végképp nem tudtam rendesen elmondani, hogy miért van az, hogy minél régebb óta ismerem, annál többre becsülöm.
Hogy mondjam el, hogy Éva néni nem szimplán egy gyógypedagógus, aki a legmagasabb szinten korai fejleszt, hanem egy olyan kategória, amiben csak ő van egyedül a világon? Nem csak Szirkával járta ezt a “nem tudom, ki élvezi jobban, ő vagy én” csillámszálával átszőtt utat a Sziszifusz Tours szervezésében, hanem az egész családot a tenyerére vette, és nem csak az első nehéz időkben, hanem még bőven akkor is, amikor a “korai” szakaszból Szirka már kinőtt. Hogy mondhatnám el, hogy az Ármin születése körüli-utáni elképesztően lerongyolódott állapotomban ő volt az egyik oszlop, aki tartotta az életemet, Szirkánál fogva? Hogy az intézmények körüli keservesen meghozott döntésekben, őrlődésekben nem csak a józan sarokpont volt ő, hanem a megbízható cinkos akár az egész világ ellen is – nem a valóságtól elrugaszkodott álmokért, de nem is a szokásokba való besimulásért, a legkönnyebb megoldásokért, hanem mindig Szirkáért. És mindig szeretettel, mindig bizalommal, mindig biztatással: benned a létra.
Ezekbe nyilvánvalóan bele sem tudtam kezdeni.
Egérútként arról kezdtem beszélni, hogy Éva néni mindig mennyire korrekt, egyenes, jó szándékában rendíthetetlen. Amikor közel 11 éve először találkoztunk, azt mondta, ne hamarkodjuk el a döntést, hogy hova megyünk korai fejlesztésre, nézzünk körül máshol is: felszereltségben, tapasztalatok jellegében vannak különbségek, nem biztos, hogy nekünk nála lesz a legjobb. Én nem akartam körülnézni, tudtam, hogy úgyis hozzá mennék vissza.
És ekkor, amikor még a “semmire sem lesz képes” kívülről és belülről is csapdosó hullámai között kapálóztunk, egy volt tanítványa levelét mutatta meg: gyöngybetűkkel írt, kerek mondatok, összefüggő szöveg (eddigre már túl voltam egy-két tanítási tapasztalaton és láttam, hogy még posztgraduális képzésben levő nyelvtanárok sem tudnak feltétlenül összefüggően fogalmazni), az egész azt sugallta, hogy ezt egy nagyon szimpatikus, megnyugtatóan hétköznapi, általános iskolás gyerek írta. És az csak az egyik oldala a dolognak, hogy megmutatta ezt a levelet, mert aztán azt is elmondta, hogy a, nem jut el mindenki ide b, nem ígéri, hogy Szirka ide fog eljutni. Csak meg akarta mutatni, hogy akad ilyen példa is, nem kell mindjárt a legrosszabb forgatókönyveket elképzelni. Törekszünk a legjobbra, de igazán nem lehet tudni, hogy mi lesz.
Persze abban a pillanatban még sokkal jobban örültem volna annak, ha valaki arról ad (végre!) egy igazolást, hogy Szirka ki fogja nőni a Down-szindrómát, mégis a lehető legjobb alapot adta a további együttműködésünkhöz, hogy tudtam: most (végre!) a tudásra alapozott igazat hallom.
Mint Éva nénitől mindig.
Akkor is, amikor a szófelismerés tanulásába belekezdtünk. Azt mondta, látott már erre próbálkozásokat, de az ő ismerősei között nem volt olyan, akinél ezzel lényeges előrelépést értek volna el. Azért csak próbáljuk meg, nekünk attól sikerülhet. És amikor megpróbáltuk, ő is próbálta velünk. Hétről hétre követte a blogunkat és a fejlesztéseken onnan folytattuk, ameddig az előző fejlesztéstől otthon eljutottunk. Így aztán, amikor a blogban megjelentek a megtanult szavak, a következő héten Éva néninél a direkt Szirkának készített egyedi fejlesztőjátékok között ott voltak a szókártyák is. És az, hogy ő a szabad idejében a mi blogunkat olvasgatja, és Szirkának saját fejlesztőeszközöket készít, Éva néni kezéből nem látszott valami extra áldozatnak, hanem úgy jelent meg, mint aminek ő örül a legjobban. Közös hobbink lett, hogy kitaláljunk valamit Szirkának, aminek örül és amivel megcsinál egy olyan dolgot, amit addig még soha.
Ezekből is látszik, hogy Éva néni korrektsége nem egy hideg, perspektíva-szűkítő korrektség. Nem tesz úgy, mintha nem lennének korlátok, mintha nem lennének a képességeknek határai. De a korlátok nem arra valók, hogy már messziről visszavegyük a lendületet, hiszen úgysem fogunk tovább jutni. A korlát az nem a távolban elérendő végcél, hanem a minimum, ameddig feltétlenül el kell jutni. És ha már ott vagyunk, körülnézünk, nem lehet-e mégis kicsit kijjebb tolni a határt, nincs-e egy másik út, ahol még egyet, ha csak egyet is, tovább tudunk lépni.
Sok mindent mesélhetnék még, hogy mitől érzem életem egyik nagy ajándékának Éva nénit, de talán az emelődik ki legjobban, ahogy mindnyájunknak megtanította, hogyan támaszkodhatunk arra, amink van, hogy eggyel mindig feljebb tudjunk lépni. És hogy mennyire az egész család Éva nénije lett, talán az jelzi, hogy ha Szirka rajzot, köszöntést küld neki vagy találkozik vele, abban Ármin is fülig benne van: bár tudja, hogy az különleges dolog, hogy Szirka a tanítványa is volt, de azért Éva néni mégis csak az ő Éva nénije is. És mit tagadjam, így vagyok ezzel én is: tudom, hogy Szirka a központi figura a közös történetünkben, de azért Éva néni az én Éva nénim is.
A köny megrendelhető a Down Alapítvány központi irodájában, a down kukac downalapitvany.hu címen vagy megvásárolható személyesen a Down Alapítvány Korai fejlesztőjében az Ilka u. 26. sz. alatt.
