Bakonybél Szirkával és Árminnal
2016-12-13 | Szirkablog
Most névnapi ajándék volt a bakonyi kirándulás, nosztalgiából a múltkori nagy havasra.
András hangosan olvassa, hogy Bakonybél hány méterrel van a tengerszint fölött. Szirka fél füllel figyel, csak arra kapja fel a fejét, aminek örülni lehet:
– Tengeeer!!!
Nagy hidegben megyünk fel a Kőris-hegy tetejére, autóval. Olyan cudar az idő, hogy még enni sem szállunk ki, és fűtött kocsiban, 20 km/órával “túrázunk.” Így is szép persze, és így is tudunk tanakodni, hogy vajon most hol vagyunk és innen merre tovább.
Szirka váratlanul megszólal mögöttem a kocsiban:
– Anya! Szeretlek!
– Én is szeretlek, angyalkám. Miről jutott ez most eszedbe?
– A szeretésről.
Fenn a hegytetőn a gyerekek óriási örömére még egy nagyobb hófolt is akad,
pár hógolyóra,
egy kisebb hóvárra
és a ruhájuk teljes átáztatására épp elegendőnek bizonyul. Pár fotó után én vacogva visszabújok a kocsiba. Később persze újabb képeket szeretnék, mert a kinti hangulat látványos.
– Jó lesz ez a kamera zoomjával is, én nem szállok ki, az tuti.
– Közelebb tudok még gurulni – ajánlkozik András, majd a szélben kacagva havaskodó gyerekeket nézve hozzáteszi:
– A kutyámat nem engedném ki ilyen időben!
Végül erőt veszünk magunkon, ha már idáig eljöttünk, felmászunk a kilátóba is. A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy a feliramodó Szirka után rohanunk, leparancsoljuk a tetőről, ahol az óriási szélben mi körbe sem tudunk nézni,
én vakon kattintok kettőt
és lemenekülünk. Miközben én attól rettegek, hogy a gyerekeket egyszerűen lefújja a szél, Szirka mosolyogva megjegyzi:
– Jó kis kaland!
Délután még megkeressük a Hubertlaki-tavat, a félhomályban kissé kísérteties látvány. De azért mindnyájan örülünk, amikor végre megvan.
Hazafelé már ezt látjuk, feltűnő, hogy sokkal fényesebb, mint otthon.
Vacsora után ki is megyünk az udvarra és gyerekkorom óta először végre újra látom a Tejutat. Értelemszerűen a gyerekek még soha életükben nem láttak ennyi csillagot, nagy a hű meg a ha. Nem véletlen, hogy a faluban működik a Pannon Csillagda (sajnos csak nyáron).
A másnap kicsit napfényesebbre sikerül, a Köves-hegyre indulunk, szépet látni. Jellemző, hogy amikor a szélesebb, lankásabb útról meglátok leágazni egy kicsi és rettentő meredek csapást, mindenki gondolkodás nélkül arra akar menni.
Pedig tényleg meredek, Szirka négykézláb indul neki:
Én nagyon örülök, hogy ilyenek vagyunk, neki a kihívásnak, persze általában ez is benne van a pakliban:
De az is, hogy aztán mégis rávesszük, hogy tovább jöjjön.
És aztán fentről ő is kilát:
Erre:
Bakonybélben kezdtük el az idei Adventezést. Reggelente a Waldorf ovis hagyományt folytatva karácsonyi dalokat énekelünk.
Természetesen az adventi hangulat napközben is fel-fel bukkan:
– A kis Jézus aranyalma – énekli Árminka angyalhangon, majd egy karnyi vastagságú husánggal alaposan ellátja egy kiszáradt gazcsomó baját.
És mivel én ezen nevetek, később sok ismétlést kap a produkció.
– Nekem van egy karácsonyi kívánságom – jelenti be Szirka váratlanul.
– Mi lenne az? – kérdezem mosolyogva, de belül megrettenve, hiszen a keretet már kimerítettük, az ajándékok gondosan eldugdosva várják az ünnepet.
– Hogy ragyogj ki a többiek közül!
Ráadásul Ármin még hozzáteszi, hogy ez már teljesült is.
Benn a faluban élő Betlehem van, pontosabban Betlehem élő szamarakkal és bárányokkal. Meg örülő gyerekekkel.
Ármin még lehullott almát is talál nekik egy titkos helyen. (Nem forszírozom, hogy mutassa meg a lelőhelyet, részben mert fázom, részben mert örülök, hogy arról le tudom beszélni, hogy ő maga egye meg.)
Fázom, nyűgösködök, ráadásul meglátom, hogy Szirka a félig fagyott patakparton nagy darab, sáros rögöket ás ki kesztyűvel.
– Minek kell most neked azt a sarat túrni? – förmedek rá. – Mit csinálsz most tulajdonképpen?
– Játszok – világosít fel Szirka és én rögtön rájövök, hogy kettőnk közül megint nem én voltam az okosabb.
Búcsúnapon, hazafelé sétálunk egyet az Odvaskő-barlanghoz. Nagyon szép az oda-vissza vezető út, végig élmény.
Ármin bükk makkot gyűjt (már nem olyan finom, mint frissen, de szegről-végről ehető).
Idősb. Mimikri Lajos, nyugalmazott fatörzsőrmester:
Ennek a sziklának szerintem orra van (balra a barlang bejáratának széle, a barlangos képekből most ennyit mutatnék):
Visszafelé jégtől jégig haladunk/szaladunk. Némelyik olyan szép, hogy meghagyjuk az utókornak.
Szirka minden lukat és gyökeret lefényképeztet velem (nyugi, nem mutatom meg mindet), mert szerinte itt laknak a tündérek és a manók. Mit mondjak? Elhiszem.
Épp ezért mindketten nagyon megfelelő helynek találjuk az útinapló (egyben földrajzi nevek helyesírásának gyakorlása) számára ennek a korábbi tündérrajznak a szomszédságát.
