Sokkal szürkébb lenne a személyiségem a Down-szindróma nélkül – Pablo Pineda interjúja

2016-05-09 | Család| Down-szindrómával a világ

Pablo Pineda, a kétdiplomás, Down-szindrómás színész, tanár és előadó interjúja.

Bár a szemén látszik, hogy Down-szindrómás, rengeteg dologra képes. Tehtesége sokoldalú, számlája a kromoszómájával kiegyenlítetlen.

Pszichopedagógiát tanult, tanári diplomát szerzett és az Adecco alapítvány szaktanácsadója sokszínűségi kérdésekben. Két könyvet írt. A legnagyobb spanyol filmes elismerésre, a Goya-díjra jelölték azért, mert nagyjából saját magát alakította az Élek és szeretek (Yo, también) című film főszerepében.

Az a véleménye, hogy nem minden Down-szindrómás egyforma, hiszen mi is mind különbözőek vagyunk.

– Ön 33 százalékkal miben kevesebb és miben több, mint én?

– A szeretet és az empátia képessége 33 százalékkal jobb az én esetemben. Kétségtelen, ha énenkelni kell, rosszabbul teljesítenék, mint te, az biztos. Ugyanez vonatkozik a táncra is. Borzalmas vagyok. Nem mondom meg, hogy hol a ritmusérzékem…

– Könnyen teremt kapcsolatot?

– Hát… Vannak lehetőségeim, mert sok lányt ismerek. Az a probléma, hogy a lányok zavarba jönnek. Tudod, miért? Azért, mert bókolok nekik. „Milyen szép vagy…” Ekkor elvörösödnek, mint a paradicsom és ellenszenvesek lesznek. A Down-szindróma spontaneitása elijeszti őket. Gátolja őket. (Próbált már cselesebb lenni?) Próbáltam már, de az nagyon nehéz. A Down-szindróma nem engedi nekünk, hogy cselesek legyünk. Próbálkoztam, de hirtelen… húúú! (És tudna szeretni egy Down-szindrómás lányt?) Akkor ezt elmondom jól érthetően: jó lenne beleszeretni egy lányba, függetlenül attól, hogy Down-szindrómás-e. A probléma a Down-szindrómával az, hogy a szülők túlzott védelmező nevelése miatt, van egy szint, amit nem vagyunk képesek leküzdeni. Az is lehet, hogy ellenszenves srác vagyok vagy csak nem csípnek.

– Tanár úr, azok az iskolák, amelyek elkülönítik a lányokat a fiúktól, azok Ön szerint történelmet oktatnak vagy őskort?

– Őskor teljes mértékben. A kőkorszak megtestesítői. Egy olyan intézmény, ami a elkülönít, az kőkorszaki. Ha ma valami jellemzi a társadalmat, az az egység, a keveredés, a bevonás. Ha szegregálsz, menj a katakombákba. Olyan embereket részesítek előnyben, akik a XXI. században élnek. Azokat az őskori intézményeket viselem a legkevésbé, amelyek a XXI. század támogatásában részesülnek. Hogy van ez, a XXI. század után jön a kőkorszak vagy fordítva?

– Furcsák, fogyatékosak, buták… Mi van e szavak mögött?

– A nyelv alakítja a gondolkodásmódot. Amikor valaki azt mondja, hogy furcsa, buta, fogyatékos, vagy más, mint a többi, akkor azt mondja, hogy erre a típusú emberre gondol. Nem mindegy a szóhasználat. Meg kell újítani. Azt mondják: „Down-szindrómában szenved…” A negatív nyelvezet átitatja a társadalmat. Nem vagyunk fogyatékosak, különleges képességű emberek vagyunk. Mert azok vagyunk. Amikor kicsi voltam, sokszor hallottam, hogy azt mondják rám, hogy mongolidióta. „Nézd ezt a mongolidiótát!” Ez nekem egyáltalán nem tetszett. Nagyon megharagudtam. Szerencsére ezt a kifejezést ma már nem használják.

– Mi a nem Down-szindrómások, azaz a mi szindrómánk?

– A szindróma az empátia hiánya. Nem hallgatjuk meg egymást. Nem figyelünk egymásra. Fülvédővel járunk. Az új technológiák ezen nem segítenek. Hiányzik a kommunikáció és az együttérzés. Ez a szindróma egyre súlyosabb. Figyeljünk erre, mert az intolerancia így keletkezik.

– Miért beszél Ön jobban, mint ahogy várnánk?

– Mert egy kicsit pimasz vagyok. Sokat olvastam és így szereztem a szókincsemet. Ezen kívül otthon is mindig beszéltünk. Órákat töltöttem otthon beszéddel. Ez segít. Az intellektuális ösztönzés, a nyelvészet és az előadói tevékenységem az Addeco Alapítványnál… Könnyed vagyok. Ezért a társadalom meglepődik, amikor engem hall. Tudod, miért? Mert az a sztereotípia, hogy a downosok alig beszélnek. Hallgatnak engem és miiii? Ez a srác Down-szindrómás vagy marslakó?

– Ha azt mondom, hogy amniocentézis, mit mond erre?

– Hát… Ez a legrosszabb diagnosztikai vizsgálat, ami ezen a világon létezik. Azt mondod az anyának, hogy „milyennek szeretné a gyerekét, ilyennek vagy olyannak akarja?” Nem, a gyerek nem egy étel, sem egy menü. A gyerek az gyerek, és úgy kell elfogadni, amilyen. Ha létezett volna ez a vizsgálat, az édesanyám akkor se csinálta volna, mert úgy vélte volna, hogy a fia vagyok és így akart elfogadni. Az amniocentézisnek nem kéne léteznie, az anyáknak nem kéne válogatniuk. A nőket sosem kellene ezért elítélni, mindenkinek megvannak a saját indokai. De mégis könnyen hoznak nehéz döntéseket. Down-szindróma? Puff, abortusz. Ez ezzel jár. Nem gondolják, hogy mi jót tudnánk tudnánk adni a világnak. A rohadt életbe, az anyának kell meghoznia ezt a brutális döntést.

– Milyen színű az a Spanyolország, amely viccelődik a Down-szindrómával?

– Olyan fekete, mint az Iszlám Állam. De arab szimbólumok nélkül. Ez a tipikus fekete Spanyolország a gúnyolódó, intoleráns, a legrosszabb Spanyolország. Ha hallanám, hogy valaki ilyen viccet mesél, azt mondanám neki, hogy a környezetének árt.

– Miért tesz annyi erőfeszítést a függetlenségért és olyan keveset a függőségért?

– Ha, ha… Katalónia függetlenségre törekszik. De végül senki sem független. Katalónia az a közösség, ahol több konferenciát is tartottam. Katalónia rendkívül sokszínű. Egyszerűen lenyűgöző. Katalónia ki szeretné vívni függetlenségét és most ez az a rész, ahol az Iszlám Állam figyel. És miért? Az arab migránsok miatt, akik Katalóniában vannak. És miben maradunk? Lehet függetlenség? Ha vannak andalúzok, extremadúriaiak, arabok, de annál kevesebb katalán! (Jó, igen, van néhány katalán…) Természetes, hogy vannak. Elképesztő a keveredés. Latinok, arabok…

– Tanár úr, milyen jegyet kaptak Rajoy, Sánchez, Iglesias és Rivera?

– Rajoynak kettest kéne adnom. Passzívabb, mint egy bója a tengerben. Nem mozdul a fickó, ugye. Az ujját se mozdítja, minek is? Ott marad. Pedro Sáncheznek ötöst adnék kegyelemből. Még kevésbé mozdul. Pablo Iglesiának még egy kicsit rosszabbat. Szórakoztat, de nem, nem. Pablo Iglesias megbukik a dogmatikussága miatt. Rivera is mozdul. Előrelépett, egyezséget kötött a PSOE-vel konkrét elképzelésekkel. A hatos számára megfelelő.

– Mitől fél?

– Félek a közönytől, a teljes egyedülléttől. Hogy senkit nem érdekelek. Ettől rettegek a legjobban. Nagyon félek ettől. Egyszer már megéltem. Ez a nemtörődömség, nem akarok tudni rólad semmit sem, nem foglalkozni veled… Ez egy hatalmas üresség.

– Ha visszatérnénk arra a régi, általános iskolás kérdésre, amit a tanítójának tett fel, hogy buta-e, akkor erre most mit válaszolna?

– Azt mondanám, hogy buta nem vagyok, de túl okos sem. Nem kell tökéletesnek lennem. Tudok dolgokat, jó a szókincsem, tudok bánni emberekkel… Nem vagyok Einstein, a dolgok vannak, ahogy vannak. Egy magasabb rendűvel nem érdemes összehasonlítani magunkat. Ma az lenne a kérdés, hogy „Don Miguel, tudnék annál többet tenni, mint amit most csinálok? Látnak engem valaha egy csinos lánnyal a karomon?

(+1) – Szeretett volna nem Down-szindrómás lenni?

– Ez egy nagyon nehéz kérdés. Büszke Down-szindrómásnak érzem magamat. Down-szindrómásnak lenni jó. Nem Down-szindrómásnak lenni sokkal szürkébb lenne, jelentéktelenebb, sokkal kevesebb tapasztalat ért volna, mint ami Down-szindrómásként ért. Ha nem lennék Down szindrómás, nem lennék ennyire empatikus, az elveszett ügyek védelmezője, nem szurkolnék a Malagának vagy az Oviedónak, hanem inkább a Madriddal mennék vagy a Barcával, ahogy az egész világ nekik szurkol. És nem. Én továbra is egyéniség akarok lenni. Továbbra is azért szeretnék harcolni, amit gondolok és, amit érzek.

képek és szöveg innen

Fordította: Lehotzky Zsófia és Soróczki-Pintér Tibor