Down-szindrómás srác az edzőteremben és fogyatékosság a közvélekedésben

2016-05-24 | Szirkablog

Mit keres egy Down-szindrómás srác az edzőteremben? Hol a helye? És jóindulat kérdése-e a szegregáció?

 

Figyelmeztetés: A bejegyzésben felkavaró kommenteket idézek, amelyek érzékenyebb szervezetű emberekben undort, hányingert, káromkodást, agressziót, szomorúságot vagy elkeseredést okozhatnak. Csak saját felelősségre fogyasztható!

 

 

A projektív teszteket a (klinikai) pszichológia a tudattalan vágyak, vélekedések, érzések, ösztönök, motivációk feltárására használja. Ezek nyitott végű, bizonytalan vagy határozatlan ingerekre kérnek választ a vizsgálati személytől, aki objektív, “jó” válasz híján kénytelen a saját kútfejéből kivetíteni valamit, már csak meg kell fejteni, hogy mit jelent a válasza. A legismertebb projektív tesztek a Rorschach-teszt, ahol az a kérdés, hogy mit lát az ember a tintapacákban, a Szondi-teszt, ahol egykori pszichiátriai betegek fényképei közül kell a szimpatikusat és az ellenszenveset kiválasztani, és a tematikus appercepciós teszt (TAT), ahol történeteket kell kitalálni (többnyire érzelmileg felhívó) képekhez, leírni a szereplők gondolatait, motivációit. Olyan változatot is használnak, ahol a történetet nem kép, hanem egy befejezetlen mondat indítja el.

 

A múlt héten – ugyanazon a héten, amikor az USA első hivatalos képesítést szerzett, Down-szindrómás Zumba-oktatójáról hírt kaptunk  (röviden még magyarul is) –  ilyen “befejezetlen történet” volt Attila esete az edzőteremmel. (Másik olvasatban az edzőterem esete Attilával.)

 

Attila Down-szindrómás és túlsúlyos. A szülei megkerestek egy konditermet a környékükön és a tulaj a szülőkkel beszélve jó szándékúan és segítőkészen beleegyezett, hogy hozzá járjanak. Attila szülői felügyelettel látogatta a termet, kezdetben kardió edzéssel próbálkozott, aztán kedvet kapott a súlyok és a terem egyéb gépeinek használatához is. Itt van egy kis luk a történetben, annyit tudunk, hogy a tulaj úgy látta, hogy “ez már így nem jó” és a többi vendég is panaszkodott valamire (nem tudjuk, konkrétan mire), ezért megkérte Attila szüleit, hogy keressenek egy másik helyet a fiuknak. Ezt az új helyet Attila bátyja a FaceBookon kezdte el keresni.

 

13240597_482465795280997_4413003483439083327_n

 

A történetet mindenki saját vérmérséklete szerint egészítette ki, turbózta, kavarta, fújta, húzta és tolta. A konkrétumok hiánya párosult egy érzelmileg felhívó képpel és a “válaszadás” beindult.

 

Az egyik fő demarkációs vonal leegyszerűsítve a “hogy lehet ilyen szemétséget csinálni” (ti.“kitiltani” egy Down-szindrómás fiatalembert a konditeremből) és a “jó indulattal és szakmai profizmussal álltam hozzá, miért bántanak ezért” (vagy “eleve be se kellett volna engedni”) közé került. A megnyilatkozásokból (idézetek a kommentekből innen, innen és a tulaj nyilatkozatából) természetesen nem az derül ki, hogy kinek van igaza, legfeljebb az, hogy mi lehet a konfliktus hátterében. Én úgy látom, hogy egy régi ismerősünk, “aki” a fogyatékosságról mondja meg nekünk, hogy mi az és mit kell vele tenni.

 

Szerinte a fogyatékosság

 

 

• betegségként működik és a fogyatékos ember tulajdonképpen beteg ember

 

– fogalmam sincs, hogy mit jelent ez a betegség
– edzés közben senki nem akar nézni egy beteg embert
– ez a szegény beteg srác nem járhat többet edzeni abba a terembe

 

+ aki úgy dönti el, hogy kinek van igaza, hogy megnézi a wikipédián, milyen betegségekkel jár a Down-szindróma, és levonja a következtetést:

Szem- és látási problémák
Fül- és hallási problémák”
Már csak ha az utolsó kettő fennáll, már rezeg a léc.

 

 

• egy betegségnek hasonló tünetei vannak mindenkinél (“mind egyformák”)

 

– Amúgy az állapota: Down-szindrómás (válaszul arra a felvetésre, hogy ismerni kellene a srácot, hogy tudjuk, milyen az állapota)
– nem tudom, hogy viselkedett a srác,de ha úgy, mint minden Down-os akkor nem lehetett vele könnyű. Akárhányszor, ha találkoztál vele valamelyik gépnél, folyton meg akart ölelni….
– a downosok tleg mkit meg akarnak ölelni. aranyos. de valóban fárasztó tud lenni

+ az egész vita, hogy tud-e edzőtermet használni  “egy down-kóros” és ha bemegy, hogyan viselkedik ott (maga a tény, hogy ez “nyilvánvaló”, anélkül, hogy az illetőt ismernék)

 

 

• a fogyatékosság az egyén (egészségügyi) problémája, a közösségnek ezzel semmi dolga

Vigyázat, durva kommentek!

 

– szabad idejében éppen nem fogyatékosakat szeretne nézegetni, dolgozni velük, ha már ő legalább nem fogyatékos
– akik odajárnak edzeni, elég sokat fizetnek érte és lehet, hogy nem egy szerencsétlen, nyálfolyató idiótát szeretnének edzés közben nézni
– de ti szivesen neznetek egy down koros gyereket? En nem birom az ilyesmit bocs. Es ha fizetek egy edzoteremben, akkor nem ezt akarom latni. Ha tetszik, ha nem, az igazsag az, hogy rontja az uzletet. Mert a tobbseg nem szivesen megy olyan helyre, ahova torszulottek jarnak. Normalis embereket szeretek latni magam korul. Nem kell hogy tokeletesek legyenek, de igenyesek legyenek, adjanak magukra. Akinek mentalis betegsege van, az eleve keptelen erre, mert el se tudja latni magat.
– Egy vadidegen fogyatékos emberrel egy légtérben tartózkodni meglehetősen megerőltető. Az emberek meg nem ezért járnak oda

– a kikapcsolodasukban zavarja oket
– zavarja a korábbi rutinjában az, hogy érzelmileg kezelnie kell egy más típusú embert.

 

 

• szakembereknek kell kezelnie

 

– speciális igényei lennének speciális helyen
– Nekik speciális igényeik vannak, kell melléjük egy erre kiképzett gondozó, aki tud rájuk felügyelni
– ha nincs mellette gyógypedagógus akkor jobb is ha nem megy ilyen helyre
– Felkészült személyiedző-gondozó-táplálkozási tanácsadó felügyelete és segítsége nélkül semmi értelme és valóban önveszélyes az edzőterem egy értelmi fogyatékos számára.
– keressenek inkább gyógytornászt és/vagy dietetikust, aki ki van képezve hasonló esetekre

 

 

• külön erre kialakított helyeken

 

– speciális igényei lennének speciális helyen
– nincs felkészítve a terme az ilyen helyzetekre

+ az elkülönítést akkor lehet feloldani, ha “meggyógyult”, kb. előbb tanulja meg kezelni a gépeket, utána bemehet

 

 

 

• a “betegség súlyossága” (a megszokottól való eltérés mértéke) megszabja a megkívánt elkülönítés mértékét

 

– A szellemi fogyatékosok egy külön kategória. Az általad felsoroltak /Kövérek, cigányok, zsidók, rokik/ ugyanúgy viselkednek egy teremben, mint bárki más. A szellemi fogyatékosok nyilván nem.
– más az, hogy ha valaki kerekesszékes, más az, hogyha mankóval jár és más az, hogyha nagyon súlyosan szellemi fogyatékos
– szellemileg fogyatékos emberekkel, autistákkal rakták egy helyre és pontosan tudja, hogy ez mivel jár

 

 

• hiszen ez a veszélyesség mértékét is meghatározza

 

– A -tudtommal- labilis elme/érzelmi állapotuk miatt durva konfliktusok is lehetnek. És ha már ki van gyúrva, ki állítja meg?
– majd amikor jon egy down koros, es a fogyatekossaganak kovetkezmenyeben, betori a koponyajat a fekvenyomo padon edzo apukanak
– Szóval lehet mondani, hogy aki mentálisan sérült, attól még nem jelent veszélyt, de el lehetne gondolkozni azon is, hogy könnyen előfordulhat, hogy bánt másokat,

– nem szeretem ha a közelemben szellemi fogyatékosok vannak,mert nem tudom mi jár az agyukban. amit pedig nem ismerek,attól félek,és amitől félek,azt kerülöm.

 

Igen, ez a nálunk alapbeállításként működő, levegőként belélegzett medikális fogyatékosság-modell.

 

Az elkülönítés igénye tehát nem feltétlenül segítőkészség vagy szemétség kérdése. A medikális modellben gondolkodó nagyon jó indulatú ember nagyon jó indulatból is gondolhatja azt, hogy a fogyatékossággal élőknek jobb helye van máshol. Láthatóan vannak olyanok is, akiknek a fogyatékosságnak már a gondolata is ciki és pfuj, de ez a tulaj nem akkor rakta ki a srácot, amikor megtudta, hogy Down-szindrómás. Csak akkor, amikor kiderült, hogy ez látszik a viselkedésén is (nem tudjuk, mit csinált, de tegyük fel, hogy másképp viselkedett, mint a többiek), amikor kiderült: ahhoz, hogy a közösség be tudja fogadni Attilát, a közösségnek is alakulnia kell, a közösség pedig erre nem hajlandó, nem képes, nem is érti a kérdést, mert csak olyan válasza van, hogy gyógyítsák meg a hozzáértők a megfelelő helyen.

 

 

De ha ilyen szépen megtaláltuk a medikális modellt, mint személytelen bűnbakot a kirekesztés (és szándéka) mögött, a felháborodás vitorlájából kifogott széllel vigyük a hajót egy másik modell tengere felé: Mert ez az egész nem azt jelenti, hogy hja, kérem, ilyen a modellünk, ez van, a mi jóindulatunk speciális helyekre tereli a speciális igényűeket és ez mindenkinek jobb így.

 

A felkínált projektív tesztet ugyanis megválaszolták olyanok is, akik másik modellt ismernek, pl. mert külföldön élnek, mert a családban mást tapasztaltak vagy tadám! olvassák a DownBaba.hu-t (valaki belinkelte Karen Gaffneyt).

 

 

– Down szindrómások osztogattak reklám cetliket,hogy nyilik egy kávézó valamelyik speciális iskolából fognak ott dolgozni.A következő alkalommal el is mentünk.Kicsit zavarba voltunk ,beszéltünk egymás közt magyarul,erre egy idösebb nő magyarul szólt,hogy menjünk nyugodtan.Enyhén szellemi és downosok voltak ott természetesen “normál”segitséggel.Aranyosak voltak,nagyon igyekeztek Láttam boltokban kisérővel csoportban vásárolni hasonló fiatalokat.Senki nem forgatta a szemét,pedig egyik másik hangos volt.Normális dolog,hogy elviszik a gyereküket étterembe más nyilvános helyre.

 

– Tehát mindegy, hogy mit akar csinálni, menjen futni. Az nem veszélyes, ott nincs semmi amivel bárkit veszélyeztethetne. Igaz, hogy feltehetőleg egyeltalán nem lenne lelkes miatta.
Ha mi is így gondolkodtunk volna, a down-os öcsém feltehetőleg soha nem tanul meg síelni. Pedig úgy érzem, kicsit veszélyesebb mint az edzőterem.

 

– Dolgoztam down-szindromasokkal egy felnott napköziben, tehat tapasztalatbol mondom roluk
- szeretik ha az eletuk be van osztva, minden napjuk es azon belul az idejük program szerint megy amihez nagyon ragaszkodnak
- jellemzo rajuk hogy általában tulsulyosak, ez ugy tudom részben a szindrómának is tulajdonithato
- neha nagyon tudnak örülni vagy nem örülni dolgoknak es neha többször kell elmagyarázni dolgokat mig beépül a tudatukba
Az egyik huszonéves szinten tul sulyos volt es akart javitani mind a testsúlyán mind az életvitelén. A kollegám aki kondizott elkzdte bevezetni a testepitesbe es ket ev alatt a súlyának felet adta le es a súlyát azota is tartja valamint nagyon tudatos eszik egészséges eteleket es a helyi szupermarketbe ahova az egyenlő banasmod miatt felvettek kisegítőnek azota teljes minkaidobe léptettek elo teljes fizetésért.
Most mondjam a szokasos frázist, hogy ez nem Magyarországon volt? Akkor mondom, ez nem Magyarországon volt!

 

Ennek a másik modellnek a lényege, hogy “ilyen emberek is vannak köztünk,” a közösség így közösség, ezekkel a tagokkal együtt. A szegregáció nem automatikus következménye a fogyatékosságnak, hanem igény- és értelemszerűen csinálunk dolgokat bizonyos csoportokkal együtt vagy külön. A fogyatékosság hozzá tartozik az élethez, a fogyatékosok szükségletei emberi szükségletek, a fogyatékosok jogai emberi jogok. Az elfogadásnak pedig nem feltétele az, hogy a közösségnek ehhez ne kelljen változtatnia, hiszen nem a befogadók gyakorolnak kegyet, hanem egyenrangú, különböző képességekkel rendelkező emberek működnek együtt.  “Menj máshova a másságoddal” vagy maximum “itt lehetsz és csinálhatod velünk, ha pont úgy csinálod, mint mi”, helyett “csináljuk együtt úgy, ahogy együtt lehet csinálni.”

 

1538814_595726263834242_2145075745_n

 

És a hepiend nem az, hogy Attila végül talált olyan helyet, ahol folytathatja az edzéseket. Persze ez is szuper, de még szuperebb, hogy ez az új szemlélet már van, mutatja a jeleit a közgondolkozásban, abban, hogy mi a szalonképes és mi a szalonképtelen, abban, hogy kinek hol a helye.

 

Hogy a hajó megy.

 

 

képek innen és innen

|

Vélemény, hozzászólás?