A kommunikációs szándék szerepe a beszédfejlődésben

2013-08-07 | Down gyereket nevelek| Fejlődési területek| Kommunikáció fejlődése

A kommunikáció alapja a kommunikációs szándék, ez pedig arra a tapasztalatra épül, hogy a kommunikáció segítségével befolyásolni tudjuk a környezetünket és közelebb kerülhetünk a céljainkhoz. Pl. ha nyöszörgünk vagy sírunk, valaki jön és úgy alakítja a dolgokat, hogy nekünk jobb legyen. Ha zajt csapunk, hangot adunk ki, akkor ránk figyelnek.

 

Ha azt tapasztaljuk, hogy ez működik, fennmarad a kommunikációs szándék és arra fogunk törekedni, hogy egyre hatékonyabban kommunikáljunk. Az intézetekben folytatott megfigyelések azt mutatják, hogy azok a babák, akiknek nem reagálnak a nyöszörgésére, sírására, hangadására, ezeket mind kevesebbszer csinálják. Csökken a késztetésük, hogy kommunikáljanak, mivel azt tapasztalják, hogy nem érnek el vele hatást.

 

Leginkább tehát azzal erősíthetjük egy gyerekben a kommunikációs szándékot, ha reagálunk rá. Nem csak a hangadásaira, de a mozdulataira, sőt viselkedésének nem szándékos elemeire is. Ha pl. rúgdos a lábával, gondolhatjuk mögé azt a szándékot, hogy játszani akar és odatarthatunk elé egy felfújt lufit, hogy a rúgásoknak látható következménye legyen. Ha mindennek kommunikációs szándékot tulajdonítunk és úgy reagálunk rá, azzal folyamatosan azt közvetítjük, hogy hatása van a viselkedésünkre annak, amit a gyerek tesz és érdemes tovább dolgoznia azon, hogy ezek a következmények megfeleljenek az ő igényeinek. Ehhez kifinomultabban kell kommunikálnia – és éppen ez a célunk.

 

Egy kisbabánál ez pl. abban nyilvánul meg, hogy amikor az első jeleit adja annak, hogy szüksége van valamire, akkor a lehető leghamarabb és adekvátan reagálunk. Pl. ha hosszú alvásból ébredve éhesen mocorog, keresi a mellet, szájába gyűri az öklét, akkor nem várunk addig, míg sírni kezd, vagy nem próbáljuk mással leszerelni (színes játékkal, cumival) hanem rögtön felvesszük, kommentáljuk, hogy megértettük a szándékát (“Éhes vagy, kicsikém. Gyere, itt a finom tej.) és megetetjük. Nagyon jó eszköz lehet ennek a tapasztalatnak a gyakorlására és a kommunikáció hatékonyságának javítására a csecsemőkori segített szobatisztaság is (egyik angol nevében – EC, Elimination Communication – benne is van, hogy ennek a kommunikáció a lényege).

 

A Down-szindrómás babák általában később tudnak a tárgyak után nyúlni és mutatással jelezni, hogy érdekli őket valami, ezért érdemes már korábban figyelni, hogy mire néznek és a nézés irányát mutatásként értelmezni: Nevezzük meg a figyelt tárgyat vagy jelenséget, és engedjük, hogy a lehetséges módokon információt szerezzen róla: adjuk neki oda, engedjük hogy megérintse, idézzük elő újra a történést és/vagy mondjunk róla valamit.

 

A gyerekeknek nem csak olyan kívánságaik lehetnek, amikor valamit meg akarnak szerezni (ételt, tárgyat, figyelmet stb.), hanem olyanok is, amikor el akarnak kerülni valamit. A tiltakozás mögött is kommunikációs szándék van, amit érdemes komolyan venni és ugyanúgy reagálni rá, mint a többi kezdeményezésre. Figyeljük meg, hogy mi az, ami ellen következetesen tiltakozik a gyerek és ne erőltessünk rá olyat, amit nem tud elviselni. Érdemes arra is figyelni, hogy számára nem feltétlenül ugyanazok a dolgok elviselhetőek, mint más gyerekek számára: Down-szindrómás gyerekek körében is előfordul, hogy bizonyos ingerekre érzékenyebbek, mint mások, pl. hamarabb éreznek egy hangot elviselhetetlenül hangosnak, kevésbé tolerálják, ha a ruhájuk dörzsöl, nem tudnak egyszerre kétféle állagú ételt (szószt és darabost) a szájukban mozgatni stb.

 

Kb. fél-egy éves kortól érdemes néhány fontos dolgot a beszéd mellett egyszerű (kéz)jelekkel, babajelekkel is megnevezni, hogy eggyel több csatorna álljon rendelkezésre a kommunikációs szándék kifejezésére és a kommunikáció finomítására.

 

A kommunikációs szándék tiszteletben tartása és fejlesztése nem azt jelenti, hogy a gyerek kiskirályként ugráltat minket és mi minden kívánságát engedelmesen teljesítjük. Azt tudnunk kell, hogy a kisbabáknak még csak olyan “kívánságai” vannak, amelyek az életben maradásukhoz és az optimális fejlődésükhöz szükségesek, pl. táplálék és testközelség. Őket tehát nem lehet elkényeztetni. Mivel a környezetünk és az életünk folyása gondoskodik arról, hogy magunk is a korlátok sűrűjében éljünk, ezeket a korlátokat a gyerekek is látják, rajtunk keresztül érzik és megtapasztalják, fokozatosan egyre többet ismernek meg belőlük és megtanulják ezeket figyelembe venni. Természetes, hogy nem tudunk a nap 24 órájában lufit tartani a baba lábához, a lényeg nem ez. A lényeg a szemléletben van, hogy a baba egy kommunikáló lény és a törekvésben, hogy segítsünk neki a kommunikáció hatékonyságát átélni.

 

forrás: [2] [3]

kép forrása: [1]

 

Vélemény, hozzászólás?