Amikor rájöttem, hogy a Down-szindrómás gyerekem nem kisgyerek többé

2017-04-20 | Down gyereket nevelek

Egy Down-szindrómás kiskamasz édesanyja elmondja, mit (nem) kellett volna másképp csinálnia, és hogy mi a legnagyobb ajándék, amit a fiától kapott.

 

A változások bekövetkeznek. Akár készen állunk rájuk, akár nem.

 

Davis fiam pár hét múlva 13 éves lesz és én félek ettől. A minap történt itthon valami, egy apróság, amit én a legnagyobb fordulatnak éltem meg. A férjem szépen bevitte Davis-t a fürdőszobába és finoman leborotválta az árnyékot a felső ajka fölül.

 

A Down-szindrómás gyerekek hamarabb elérhetik a pubertást, mint a tipikus fejlődésű társaik többsége, és ez a bajuszkezdemény szomorú látványt nyújtott a kisfiunkon, aki olyan gyorsan felnő.

 

Az eltelt években szerencsések voltunk, mert mindenhol kedves fogadtatásra találtunk. Davis-szel, kedves és különleges gyerek lévén mindig könnyű volt kapcsolatot teremteni, és a barátok – és sok ismeretlen is – mindig rendkívül kedvesek voltak hozzánk. Jóllehet szerintem nem kerestük a figyelmet, mégis mindig megkaptuk. Az otthonunk rengeteg ajándékkal, a szívünk pedig rengeteg élménnyel és emlékkel van tele.

 

Még az is kedves emlék, amikor a reptéren odajött egy nő, és megsimogatta Davis fejét, mert szerinte ez szerencsét hoz, mert tudom, hogy jó szándék vezette, és mert tulajdonképpen egyetértek vele: amikor Davis megszületett, megütöttem a főnyereményt. Mellette úgy érzem, mintha én lennék a világ legszerencsésebb anyukája.

 

 

Most, a tizenéves kort elérve nem érzem, hogy valamit másképp kellett volna csinálnom. Amikor ezen a kérdésen gondolkozom, ugyanúgy válaszolok mindhárom fiammal kapcsolatban: bárcsak jobban élveztem volna minden pillanatot, bárcsak kicsit hosszabban maradtam volna a kedves ölelésekben, bárcsak tovább kitartott volna a türelmem, amikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, bárcsak nagyobb önbizalommal bíztam volna az ösztöneimben és bárcsak felszabadultabban nevettem volna. Ma már bolondságnak tűnik, hogy a padlón gyűlő szennyes halom el tudott keseríteni. Miért volt ez annyira fontos?

 

A másik két fiam felnőtt korában is emlékezni fog a rövidzárlataimra, de Davis nem. Ő mindig a legjobbat látja bennem. Az ő szemében tökéletes vagyok. Szinte hihetetlen, hogy tökéletesnek lát egy anyát, aki ilyen sokszor hibázott. Az ajándék nem is csak az, hogy ő milyen, hanem még inkább az, hogy mi milyenek vagyunk az ő szemében. Nem ítélkezik, nem hasonlítgat, nem haragszik, nem csalódott sem bennünk, sem ebben a világban, amely oly készségesen mutat rá a gyengeségeinkre és mondja azt, hogy nem haladunk elég gyorsan, és hogy amik vagyunk, az nem elég.

 

Davis azt mondja, hogy elegek vagyunk. És ezért örökké hálásak leszünk.

 

 

Sharon Randall

 

kép és szöveg: The Mighty

 

Vélemény, hozzászólás?