Abortusz a 23. héten

2013-06-02 | Down-szűrés| Pozitív eredmény| Terhességmegszakítás

A biztos diagnózist adó genetikai vizsgálatok eredménye általában a terhesség második harmadában érkezik meg. Az ilyen késői terhességmegszakítás már bonyolultabb, mint a koraterhességeké, és az anyákra is nagyobb érzelmi terhet ró, így érthető, hogy kevesen osztják meg élményeiket. Az alábbiakban egy olyan anya beszámolóját olvashatjuk, akinél a pozitív eredményt adó amniocentézis után a 23. terhességi héten végeztek abortuszt.

 A történetből változatlan formában közlünk részleteket, így tartalma és szóhasználata a DownBaba szerkesztőségének álláspontjától eltérhet.

A papírral a kezünkben végre fel tudott venni az orvos és rá fél órára el is végezte az első lépést: egy zselészerű anyaggal feltöltötte a méhemet. Ezután befeküdtem az osztályra és vártam…

Másnap fél 9-kor felvittek a szülőszobára, 3,5 órán keresztül oxytocint kaptam infúzióban. Fél 12-kor már úgy görcsöltem, hogy hívtam a férjemet, hadd fogjam a kezét, rossz volt ott egyedül szenvedni. Szerencsére a nővér beengedte, miután felvette a steril ruhát. Fél 1-re lefolyt az infúzió, a görcsök elég erősek voltak, de csak egyujjnyira voltam nyitva, így leküldtek az osztályra azzal, hogy „ha erősödnek a görcsök, vagy elfolyik a magzatvíz, azonnal szóljon!”.

Közben megkezdődött 3-kor a látogatás, jött anyukám, húgom, férjem még mindig velem volt persze. Már nem is tudtam velük beszélgetni, mert percenként jöttek a nagyon erős görcsök. Megnézett egy doki, mondta, hogy már kétujjnyi a tágulás, így újra feltoltak a szülőszobára.

Burkot repesztettek, de erre meg a fájások kezdtek enyhülni és ritkulni. Kaptam újabb adag oxytocint, attól beindultak megint. Közben férjemet persze már kiküldték. Viszonylag gyorsan lezajlott a „szülés”, sírva próbáltam nem gondolni rá, hogy épp most engedem el a mi kis angyalkánkat, a kisfiunkat, a „kistestvéjt”…

Ezután előkészítettek az altatáshoz, hogy „kitisztítsanak”. Mivel ettem pár falatot fél 3 körül, az altatóorvos közölte, hogy egy „calypso” nevű szert kapok, amitől hallucinációim lesznek ébredéskor, emlékezni fogok rá, mit álmodtam az altatás alatt. Na, ezt sem kívánom senkinek, amiket átéltem közben… Mintha két világ közt lebegtem volna, hangfoszlányok, rohanó tárgyak körülöttem, körkörös gyorsulás, elmosódott dolgok, nem is tudom leírni pontosan. Aztán kezdődött lassulni minden, ahogy fokozatosan „visszatértem”. Egyfolytában a férjem nevét ismételgettem, de magam sem tudtam, hogy ezt mondom, vagy csak gondolom-e. Aztán mikor válaszolt, hogy „egy perc múlva bejöhetek”, akkor kezdtem elhinni, hogy élek… Majd megfogta a kezem és megnyugodtam, hogy visszazökkentem a valóságba…

(…)

A legnehezebb dolog az volt, hogy hogyan „értessük meg” a kislányunkkal, hogy –egyelőre- nem lesz kistestvére… Mikor hazaengedtek, csak ölelt és ölelt, majd megkérdezte, mi történt velem, miért voltam kórházban… Ahogy azelőtt is, oda-odabújt a hasamhoz, „megsimizem a kistestvéjemet” – mondta és sorolta, mi mindenre fogja majd megtanítani, melyik ruháit adja neki. Hogyan közöljem vele, hogy már nincs a pocakomban? Először hárítottam a kérdéseit, eltereltem a figyelmét. Aztán kikértem egy gyerekpszichológus barátnőm tanácsát, mi a legjobb megoldás egy ilyen szörnyűség feldolgozására egy két és fél éves, értelmes kisgyermek esetében…

Megerősített abban, amit én is gondoltam, mindenképpen próbáljam az ő kis nyelvén elmesélni, hogy kistestvér nem születhet meg, a csillagok közé költözött, onnan néz minket. Tudatosítsuk benne, hogy ő nem tehet semmiről. Válaszoljunk a kérdéseire. Ne szégyelljem előtte a könnyeimet, mutassam ki nyugodtan a szomorúságomat. Most is, hogy írom e sorokat, folyamatosan sírok, iszonyú nehéz volt ez a rész is… Aztán megtörtént a nagy beszélgetés egy újabb alkalomkor, amikor a pocakomat kezdte simizni.

Elmondtam neki a könnyeimmel küszködve, hogy kistesó nincs már benne, mert elköltözött onnan a csillagok közé, hogy majd egyszer később visszajöjjön. Megértette és már mondta is, hogy ott játszik az angyalka-barátaival, meg ugrabugrál… Este, mikor a férjem hazajött, szomorkásan mesélte neki, hogy “apa, nem lesz kistestvéjem…”, majd hozzátette, hogy fent az égen van és már biztos alszik, biztos van ott ágyikója… Szóval továbbszőtte a maga kis gondolatmenetével. Annyira sajnálom szegényt, úgy várta, olyan szeretettel beszélt róla mindig, nála jobb testvért el sem tudok képzelni, úgy megérdemelte volna…

A beszámoló teljes szövege itt olvasható.