“Ha nem veteti el, az ő felelőssége” – Lehetnek-e a Down-szindrómások hétköznapi, dolgozó emberek?

2017-06-12 | Down-szűrés| Mire számíthatunk

Egy Down-szindrómás kisfiú édesanyjának FaceBook posztja

 

Képzeljétek el, hogy tegnapelőtt az én drága férjem bement a munkahelyén a konyhába, és ott megütötte a fülét egy mondat: Minden olyan szülőtől el kellene venni az állami támogatást, aki tudja, hogy Down-szindrómás gyereket vár és megtartja. Ha nem veteti el, az ő felelőssége. Kérdezte a férjem, hogy miért gondolja ezt, mire az volt a válasz, hogy azért, mert az államnak szül egy terhet, mivel ő egész életében eltartott lesz. Erre a férjem azt mondta, hogy hát Magyarországon elég sok esetben így néz ki, de nem biztos, hogy így kellene ennek lenni.

 

Mert Írországban vannak pénztárosok (ki van írva, hogy itt sérült dolgozik, kevesebben állnak be a sorba, de mindenki egyesével elbeszélget velük, mert szeretik őket – ők ugyanis tudják, amit mi is, hogy a Down-szindrómával élő személyek mennyire kedves emberek, de ezt azért tudják, mert teljes mértékben inklúzió van, együtt nőnek fel ezek a gyerekek a többiekkel), van polgármesterük, aki Down-szindrómás, van olyan, aki autópálya melletti pihenőnél az étteremben a gyerekeket felügyeli, amíg a szülők pihennek, láttunk már óvodapedagógust, egyetemi diplomást, láttunk mindent. És igen, van köztünk annyira sérült, hogy nem tud dolgozni, ahogy az átlagnak született gyerekek között is van (ezt már csak én teszem hozzá: valóban van teendő a Down-szindrómás gyerekkel, fejleszteni kell, foglalkozni kell vele, de minden gyerekkel foglalkozni kell, azért ha valaki gyermeket vállal, tudja, hogy a gyermek sok idő és energia – számomra ez édes teher, de kinek mi…).

 

 

 

Férjem elővette a telefonját és megmutatta azt a képet, ahol a kisfiunk egyedül locsolja a fát, segít apának füvet nyírni, utána meg azt mondta, hogy nézd meg, ez egy 2 éves Down-szindrómás kisfiú. 🙂 Hát képzeljétek el, hogy a kollégája nem hitt a fülének és a szemének 🙂 Elmondta neki, hogy valamelyik nap a kisfiunk elmondta és lejelelte  (a Beszélő Babakezeknél tanultuk) a következőt: A ló (ezt jelelte) eszik (ezt mondta: hemm-hemm) füvet (megfogta a füvet). Ez a gyerek mindent felfog a világból. Még azt is lejelelte nekem, hogy fáj – kérdeztem, hogy mi fáj és rámutatott a kezemre (csuklószorító volt a kezemen, mert ínhüvelygyulladásom volt).

 

Nem várunk sokat a fiunktól, csak azt, hogy önmaga legyen. Nem várjuk el tőle, hogy főiskolát végezzen, csak azt, hogy annyi tanuljon, amennyit szeretne és amennyi boldoggá teszi. Ahogy a többi gyermekünktől sem várjuk el a tudományos fokozatot, ha egy fodrászkodás teszi boldoggá a lányomat, akkor azt fogom elfogadni. De azt szeretném, ha kisfiam megkapná a lehetőséget, hogy ő önmaga lehessen és azt érje el, amit szeretne. Tudom, hogy jelen rendszerben ez szinte lehetetlen, mert vannak olyan szintek, amin egy átlag gyerek is alig vergődi át magát… Pedig tegnapi napomat is átvészeltem integrálás-deriválás nélkül… Így van ez… Na nem baj… A fiunk boldog és mi is boldogok vagyunk vele 🙂 Az, hogy hová jut és mit ér el, sajnos nem csak rajtunk múlik, de részünkről mindent megteszünk, csak túléljük a gyerekkorát (Borzasztó aktív, vagy a létráról esik le, vagy a kocsiajtót csukom rá, mert úgy bemászik, hogy nem veszem észre, életveszélyes, amit művel, életveszélyes…). Ha már túléltük ezt az időszakot, akkor meglátjuk, hogyan tovább 🙂

 

De büszke vagyok a férjemre! 🙂 Nagyon büszke! 🙂

 

 

Vélemény, hozzászólás?