“Nincs miért sírni” – Hogy lehet megmagyarázni a testvéreknek a Down-szindrómát?

2016-11-23 | Család| Családi élet

Down-szindrómás gyereket nevelek és gyakran megkérdezik tőlem, hogy mit mondok a többi gyerekeimnek a testvérükről. Egy kicsit zavarba ejt ez a kérdés. Amikor Brochton született, a testvérei, az ikrek alig voltak kétévesek. Az azóta eltelt két évben ők csak annyit láttak, hogy a kisbaba nő, megtanul mászni, megtanul állni, megtanul járni, megtanul enni, elkezd járni és egyre élénkebb érdeklődést mutat a játékaik iránt. Persze látták, hogy a gyógypedagógusok és fejlesztők eljönnek, látták a képkártyákat. De mivel ebben nőttek fel, nem valószínű, hogy éreznék rajta, hogy ez valami “más.” Mégis, mit kellene mondanom nekik?
A férjemmel úgy döntöttünk, hogy nincs okunk az ikrekbe alaptalan elvárásokat ültetni az öccsükkel kapcsolatban. Mi nem akarjuk a gyerekeinket megvédeni az élettől. Tudják, mi a neve a nemi szerveknek, hogy az emberek és az állatok nem élnek örökké, és hogy az idegen, aki el akarja hívni őket, hogy segítsenek az elveszett kiskutyáját megkeresni, nem jó ember. Ezért úgy gondoltuk, hogy a Down-szindrómát is elmagyarázzuk nekik, amint rákérdeznek.

És ez a nap el is jött. Nem azért, mintha észrevették volna, hogy az öccsük valamiben más. Nem azt kérdezték, hogy miért nem tud megcsinálni valamit. Csak sírt az anyukájuk.

Az úgy van, hogy néha leterítenek a kihívások, amelyeket a Down-szindróma hoz. Ez egy ilyen nap volt. A tengerpartról jöttünk haza, ahol a barátnőmmel és a gyerekeivel találkoztunk. A lánya három hónappal idősebb, mint a fiam, és ilyen kis korban három hónap korkülönbség nagyon sokat jelenthet a fejlődési mérföldkövek elérésében. Én pedig nagyon ráfeszültem, hogy milyen nagy különbségek vannak az ő mérföldkövei és az én fiam mérföldkövei között. Így aztán a hosszú, tengerparti nap után egyszer csak potyogni kezdtek a könnyeim.

A nagyobbik fiam a hátsó ülésen kedvesen megkérdezte, hogy miért sírok. Az igazat mondtam, és elmagyaráztam, hogy az öccsüknek van a testében valami plusz, amitől ő nehezebben csinálja meg a dolgokat. Elmondtam, hogy így is mindent meg tud tanulni, amit csak akar, de többet kell dolgoznia rajta. És ettől én néha szomorú vagyok.

A fiam habozás nélkül felelt:
– Anya, nincs miért sírnod. Brochy szuper. Nagyon szeretjük.
A lányom szinte ugyanezt mondta:
– Nem lesz semmi baj, Anya. Szeretjük Brochtont. Ne szomorkodj!

Ez után gyorsan áttértek arra, hogy mi volt a parton és ennyi volt az egész. A logika egyszerű: az öccsük szuper. Szeretik. Nincs miért sírni.

Ez a gyermekien egyszerű gondolatmenet megerősít, hogy kihívások ide vagy oda, a fiam ajándék. És nincs miért sírni.