Miért fogadtunk örökbe egy Down-szindrómás gyereket?

2015-02-27 | Család| Családi élet| Örökbefogadás

Amikor a férjemmel randizni kezdtünk, én 42 éves voltam, ő meg 29. Igen, “trófea férj”.

 

Egyszer csak eljutottunk oda, hogy gyereket akarunk. Futólag megismerkedtünk a genetikai tanácsadással, de miután a klinikán kapott időpontunkat másodszor is lemondtam, be kellett vallanom Wardnak, hogy nem akarok szülni. Számomra nem volt fontos, hogy vér szerinti gyerekem legyen. A férjemnek érthetően kellett még egy kis idő, míg megbékélt vele, hogy számunkra az örökbefogadás lesz a gyerekvállalás útja.

 

 

A külföldi örökbefogadást anyagilag nem engedhettük meg magunknak, így a hagyományos utat választottuk. Ez után több havi fájdalmas “majdnem megvan” és “épp csak lecsúsztunk” következett – folyton olyan gyerekekről hallottunk, akik örökbefogadhatóvá váltak, aztán mégsem.

 

Majdnem kilenc hónappal azután, hogy az örökbefogadó szülői képzés véget ért, az ebédlőben álltunk egymás mellett és a rögzítőről Cathy, a gyámügyesünk üzenetét hallgattuk. Ilyesmi volt:

 

“Sziasztok, találkoztam ma valakivel, aki nektek való lehet. Egy szép, két éves kisfiú, aki… (szünet) Down-szindrómás. Hívjatok vissza, hogy mit gondoltok.”

 

Hogy micsoda? Nem volt egyértelmű, amit bejelöltünk az űrlapon? A legnagyobb fogyatékosság, amit kezelni tudunk, az a balkezesség vagy a színvakság. Első gyerekünk lesz, nem vagyunk még biztosak a szülői képességeinkben (persze nincsenek szülői képességek, csak szeretni kell a gyerekünket, de ezt akkor még nem tudtuk).

 

– Azt mondta, Down-szindrómás? – kérdeztem Wardot.
– Hallgassuk meg mégegyszer – felelte.

 

Hatszor vagy hétszer játszottuk le az üzenetet, mire teljesen elhittük, hogy Down-szindrómásat mondott.

 

– Nem is tudom, de ez engem nem zavar – mondta Ward.
– Engem sem – válaszoltam.

 

Pár percig hallgattunk.

 

– Biztos vagy benne? – kérdeztem. – Mert én furcsa mód biztos vagyok.
– Én is – felelte. – Mindenkivel van valami. Annyi az egész, hogy nála tudjuk, mi az a valami.

 

Igaza volt. Minden örökbefogadható gyerekkel – de igazából mindnyájunkkal – van valami, ami sérülékenyebbé tesz minket.

 

Beszélgettünk még  egy kicsit és arra jutottunk, hogy kell legyen valami oka annak, hogy ilyen nyugodt bizonyosság szállt meg minket. Nem volt logikus. Nem terveztük el. Valaminek történnie kellett, amitől ezt éreztük.

 

Úgy döntöttünk, megbízunk ebben a valamiben. Abban a pillanatban ilyen mélységig foglalkoztunk a Down-szindrómával.

 

Visszahívtam Cathyt és megmondtam neki, hogy érdekel minket a dolog.

 

Aztán elkezdtem bújni a netet. “Down-szindróma és örökbefogadás” keresésre leginkább keresztény oldalak jöttek fel. Sokan, akik Down-szindrómás gyereket fogadnak örökbe, ezt vallásgyakorlásként teszik. Mi nem.

 

Keresgélés közben megdöbbentő statisztikára bukkantam: azoknak a nőknek, akik várandósan megtudják, hogy a magzatuk Down-szindrómás, kb. 90%-a dönt az abortusz mellett. Nem ítéltem el a döntésüket, az azonban érdekes érzés volt, hogy mi egy olyan dolgot választunk, amit a legtöbb ember elutasít.

 

Felhívtam egy pár barátomat, akiknek az ismerősei között voltak Down-szindrómás gyereket nevelő családok. Kivétel nélkül mindenki a gyászt említette először. A történetek gyakorlatilag azonosak voltak. Szülők, akik nem kapták meg a gyereket, akit vártak: a Down-szindróma nélküli gyereküket.

 

Beszéltem egy nővel, akinek kamasz Down-szindrómás fia van. Meg volt döbbenve, hogy mire készülünk.
– Szeretem a fiamat – mondta – de nem választottam volna ezt a helyzetet.
Aztán hozzátette:
– Nem tudom, vajon ti is gyászolni fogjátok majd azt, aki lehetett volna?
– És mi van azzal, aki lett? – kérdeztem volna legszívesebben.
Még csak egy hete tudtam a gyerekünk létezéséről, így meglepett, hogy feldühítettek ennek a nőnek a szavai. Máris meg akartam védeni a fiamat.

 

Amikor elmondtuk a hírt a barátainknak és a rokonainknak, megtudhattuk, mit gondolnak valójában az emberek a Down-szindrómás gyerekekről. Senki sem mondta, hogy “Milyen szuper! Végre lesz gyereketek!” Csak azt hallottuk: “Miért akartok így kitolni magatokkal?” meg “Ez durva.” és “Ne csináljátok ezt, kérlek.”

 

Ezek a reakciók kiborítottak. Elbizonytalanodtam. Elmondtam az aggodalmaimat a férjemnek. Őt mindegyik hidegen hagyta. De én nem bírtam leállni. Pár naponként mindig találtam valami negatív véleményt azzal kapcsolatban, hogy mi vár az emberre, ha Down-szindrómás gyereket fogad örökbe.

 

Az utolsó csepp az volt, amikor elmondtam Wardnak, hogy beszéltem egy nővel, aki azt mondta, a férjével még mindig pelenkázzák a fiukat – aki 13 éves!

 

– Szóval azt hiszed, hogy képes lennél egy 13 évest pelenkázni? – kérdeztem tőle célzatosan. – De komolyan, képes lennél rá?

– Ha bármelyik 13 évesről lenne szó, akkor nem – felelte. – De ha a mi gyerekünkről, akkor igen.

 

Itt van a kutya elásva. Ez a kisfiú nem akármilyen kisfiú. Ez a kisfiú a mi fiunk lesz.

 

– Amikor ezeket a lehúzó megjegyzéseket hallom, az nagyon meg tud ijeszteni – mondtam.
– Hát akkor ne hallgasd őket – felelte Ward.

 

Pontosan ezt is tettem. Nem bújtam tovább a netet. Nem hallgattam többet mások félelmeit, aggodalmait és kétségeit. Helyette elkezdtem a fiam érzelmi életéről gondolkodni. A fiaméról, akivel még nem is találkoztam. Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy tudunk a fiunknak segíteni megbirkózni a saját szorongásaival, félelmével és veszteség-érzésével.

 

Egy szociális munkás, aki már 20 éve dolgozott örökbefogadásoknál, még a folyamat elején azt mondta nekünk:
– Azt fogják kapni, akit kell.

 

Tökéletesen igaza volt.

 

 

szöveg és kép: The Mighty

 

 

Vélemény, hozzászólás?