A kislány, aki sajnálta a fiamat

2014-12-08 | Barátoknak| Család

Hat év körüli lehetett, édesen mosolygott és áttetsző, fehér, nagylányos ruhát viselt. Olyan ruhát, amitől az ember kislányt szeretne. Odasétált a fiamhoz, aki az istentisztelet után a templom előtt körözött, és határozottan megállt a kerekesszéke előtt. Alaposan megnézték egymást. A kisfiam köszönt.

És a kislány ekkor – anélkül, hogy a szemét levette volna a fiam arcáról – ezt mondta:

– Sajnálom szegényt.

Inkább éreztem, mint hallottam. A gyomrom mélyén, a szegycsontom alatt. Ott ahol a félelmeimet és a szomorúságomat tartom. Olyan érzés volt, mintha bordán rúgtak volna.

A gyerekek mindenfélét kérdeznek a fiamról.

Miért van ebben? Miért nem tud járni? Mi baja van? Mindig ezzel fog járni?

De a kérdések könnyűek. A gyerekek világában a kérdésekre vannak válaszok.

A “sajnálom” nem kérdés. Kijelentés. Kinyilatkoztatás. Nyilvános feltárása annak, amiről tudom, hogy igaz. Harcolok ellene, és igyekszem mást hinni, de tudom, hogy sokan vannak, akik ugyanígy éreznek. Látják a fiamat, ahogy mosolyog, forog a székével, felfedezi a világát, és sajnálják. Szomorúságot éreznek. De a felnőttek tudnak disztingválni. Tudjuk, mit nem szabad kimondani. Tudjuk tartani a szánkat. Ez a kislány egy pillanatra elárulta, milyen a rendszer.

Ez a rendszer azt mondja neki, hogy a fiam kerekesszéke “nagyon szomorú”.

Ez a rendszer arra tanítja, hogy a fiam “szegény”.

Ez a rendszer olyan kifejezéseket használ, hogy “akadályozott”, “szenved”, “tolószékhez kötött”.

Ez a rendszer a fiamhoz hasonló embereket áldozatoknak látja, mások jóakaratától függőnek, kevésbé szerencsésnek, aki arra vár, hogy meggyógyítsák, nem pedig szomszédnak, kollégának, tanárnak, barátnak.

Ez a rendszer azt mondja neki, hogy a fiam “annak ellenére” mosolyog, nem pedig azért, mert ő is egy gyerek és ugyanazokban a földi csodákban leli örömét, mint a kislány.

Olyan csodákban, mint a szentjánosbogarak, a gyertyafény, a száguldás és az áttetsző, fehér ruhás kislányok.

Szóval ott álltam leforrázva és elmémben kotorászva a szavak után, amelyekkel ezt helyre lehetne billenteni. Kétségbeesetten igyekeztem helyrehozni a kárt, amit a rendszer okozott, amely még csak most tanulja elfogadni a fiamat. De nem jöttek szavak a nyelvemre, ügyetlenül motyogtam csak valamit arról, hogy “nem kell sajnálni”, majd megsemmisülve odébbmentem. Mintha ez a kislány az egész világot jelképezte volna, és én elpuskáztam volna a lehetőséget, hogy egyenesbe hozzam.

Rájöttem, hogy nagyon kicsi vagyok. Csak egyetlen ember.

A múlt héten aztán, a férjemmel és a pancsoló kisfiammal strandolva, újra hallottam. Ezúttal egy nagy kamasztól, talán 19 éves lehetett. Már látott minket néhányszor. Ma egy lány is volt vele, aki láthatóan tetszett neki. Felénk intett és azt suttogta:

– Valami baja van annak a gyereknek. Láttad a hátát? Járni sem tud. Milyen szomorú…”

Inkább éreztem, mint hallottam. És lehajtott fejjel vártam a lány válaszát. Az egyetértését. Az elkerülhetetlen beleegyezést, hogy igen, a fiam élete nagyon-nagyon szomorú.

– Dehogy szomorú – felelte, miközben ellágyulva nézte a fiamat. – A tesóm is volt speciális olimpián. Nincs ebben semmi szomorú. Tök aranyos az a kisfiú.

És ekkor a szívem péppé olvadt, és becsuktam a szemem, hogy ne potyogjanak belőle a könnyek.

Legszívesebben megöleltem volna. Szerettem volna elmondani neki, hogy milyen különleges, milyen kedves. Szerettem volna hinni, hogy valaha ő is egy áttetsző, fehér ruhás kislány volt.

És mindennél jobban szerettem volna megköszönni neki, hogy emlékeztetett: nem én vagyok az egyetlen, aki annak látja a fiamat, ami: korlátok és kötöttségek nélküli embernek.

Én csak egyetlen ember vagyok.

De nem vagyok egyedül.