Hát nem tudtátok?

2015-01-28 | Család| Családi élet

Anna és Évike teljesen természetesen élnek Ritácska mellett és a véleményük azáltal formálódik, amit tapasztalnak, látnak. Nem sulykoljuk beléjük, hogy “Tessék csak szeretni, elfogadni és támogatni a szegény kis downos tesótokat! Főleg amikor mi már nem leszünk!” Spontán alakul a hozzáállásuk, ami már most egészségesebb, mint sok felnőttnek. Nagyon hálás vagyok azért, hogy Ritának ilyen tesói vannak. Remélem felnőtt korukban is erős védelmezői lesznek.

Szoktak ők is mérgesek lenni rá, de nem azért mert downos, hanem mert ő a legkisebb, akire vigyázni kell (és ők épp nem akarnak), aki lerombolja a tornyot (amit nagy gonddal megépítettek), kiborítja a játékbabát a babakocsiból (akit anyukásan betakargattak)… és minden olyasmit csinál, amit a kistesók szoktak és a nagytesóknak nem tetszik.

Megosztok veletek egy beszélgetést, amit a középső kislányommal folytattam nemrég.

– Anya, te leszel az én gyerekem nagymamája.
– Igen – mosolygok.

– Majd meglátogatunk titeket.

– Jó, az nagyon jó lesz. Örülni fogok nektek – mosolygok tovább.

– Rita is örülni fog, mert ugyanolyan lesz, mint ő.

– Rá fog hasonlítani?

– Igen, mert ő is downos lesz.

– Nem biztos, hogy a te gyereked downos lesz – hárítok.

– De, én szeretném – mondja teljes határozottsággal.

– És örülni fogsz neki, amikor megszületik? (Ez a kérdés a valóságban nem hangzott ilyen rosszul…)

– Persze, nagyon. Miért? Van, aki nem örül, ha downos gyereke születik?

– Hát, igen, van. Általában így van.

– Ti sem örültetek?

Kicsit elgondolkodom, erre már nem olyan egyszerű válaszolni.

– Örültünk, hogy babánk született, de egy kicsit szomorúak is voltunk, mert ha valaki megtudja, hogy downos a babája, megijed, hogy milyen is lesz vele az élet.

– De Rita nagyon aranyos baba volt és most még aranyosabb gyereknek! Nem kell megijedni egy downostól. Hát nem tudtátok, hogy mennyire aranyosan ölelnek?

De igen… tudtuk, csak nem azt, hogy minket. Valahol máshol, valaki mást egy másik családban. Aranyosak, szeretnivalóak… de hogy ez milyen, azt igazán akkor tudhatjuk meg, ha érintve vagyunk. Nem igaz?

Ármós Ágnes