Ha szereted a gyerekedet, képes lennél rá!

2015-03-26 | Család| Down-szindrómával a világ

Meg sem tudnám számolni, hányszor mondták már nekem a fogyatékossággal élő gyerekek nevelésével kapcsolatban, hogy „én erre képtelen lennék”. Furcsa, mert ezt sokszor az én életemre mondják, mintha a gyerekeim nevelése túl sok nyűggel és munkával járna; és bár tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nem szándékosan, de ezzel azt sugallják, hogy az én gyerekeim kevésbé szerethetőek. De tisztázzuk most: igenis, képes lennél rá!

Hántsuk hát le a leplet a „soha nem lennék rá képes” mítoszáról.

Szereted a gyerekeidet? Ha igen, képes lennél rá.

Ha baleset történne a gyerekeddel és kerekesszékbe kerülne, továbbra is szeretnéd és törődnél vele? Ha igen, képes lennél rá.

Ha kétéves gyerekedet autizmussal diagnosztizálnák, továbbra is szeretnéd és mindent megtennél azért, hogy tovább nőjön, fejlődjön és megállja a helyét az életben? Akkor igenis, képes lennél rá.

Ha a gyereked hirtelen megbetegedne, és betegségének hosszútávú következményei lennének, ápolnád és mindent megadnál neki, amire szüksége van? Akkor igenis, képes lennél rá.

Szülőként megteszel mindent a gyerekeidért, amire életük különféle szakaszaiban szükségük van? Akkor igenis, képes lennél rá.

Az igazság ugyanis az, hogy a fogyatékosság az életünk természetes része. Nem, nem olyasmi, amit kérünk, amiben reménykedünk vagy amit saját akartunkból vállalunk. Mégis megtörténik, és megtalál minket, a szomszédot, talán téged is. A fogyatékosság nem válogat, és ha megrémít a gondolat, hogy veled is megtörténhet, biztos el tudod képzelni, mit éreztünk, amikor bekopogtatott az ajtónkon.

Aztán rájöttünk hogy igenis, képesek vagyunk rá. Hogy hogyan?  Egyszerű. A szeretet miatt. Szeretjük a gyerekeinket. Igazán, erősen, határtalanul és megingathatatlanul szeretjük őket. Ahogy te is szereted a gyerekeidet.

Igenis, képes lennél rá. Őszinte leszek, valamikor én is azt gondoltam, hogy nem lennék rá képes. Olyannyira, hogy ha lett volna egy mérőműszer, ami kimutatja, hogy ki mennyire „bírja”, én a „fogyatékossággal élő gyerek nevelésére alkalmatlan” kategóriába estem volna. Féltem a fogyatékosságtól. Egyáltalán nem akartam Down-szindrómás gyereket, és a diagnózis elfogadása komoly lelki küzdelmet jelentett.

Aztán történt valami: a gyerekem miatt és az új élet miatt, amibe belecsöppentem, elkezdtem máshogy tekinteni a fogyatékosságra. A sztereotípiák, a szemellenzők és a tudatlanság lassanként szertefoszlottak, mintha a köd oszlana el egy párás reggelen, hogy utat adjon egy gyönyörű, verőfényes napnak, és egy ígéretes életnek.

A fogyatékosság nem az a szörnyűség, aminek gondoltam. A fogyatékosság az élet része, és hiszed vagy sem, jó dolgokat is hozott magával. Például azt, hogy most már megértem a feltétel nélküli szeretetet, hogy újragondoltam, mik az igazán fontos dolgok, hogy tudom, hogy mi az, ami az életben tényleg számít, és hogy szert tettem a világ legjobb barátaira.

Bizonyos értelemben azt láthatod bennem, hogy te milyen lehetnél, ha neked is fogyatékossággal élő gyereked lenne. Nincs bennem több szeretet, türelem vagy kitartás. Nincsenek különleges képességeim és kiváltságos sem vagyok. Az vagyok, aki te lehetnél, ha a te életednek is része lenne egy fogyatékossággal élő gyerek nevelése. (És elnézést, ha ijesztő éppen az én bőrömbe képzelni magad.)

Igenis, képes lennél rá. Tudom, mert látom a bátorságot és eltökéltséget, ahogy a gyerekeid neveled. Tudom, mert látom benned, mint szülőben az erőt – és a gyereknevelés a világ legnehezebb dolga. Tudom, mert látom, hogy a gyerekeidet igazán, erősen, határtalanul és megingathatatlanul szereted.

 
Igenis, képes lennél rá.

kép és szöveg: Ellen Stumbo

fordította: N. Á.