“Gyere, gyere!” – Mennyire szabad örülni?

2017-11-19 | Család

Tudjátok, én még mindig gondban vagyok azzal a kérdéssel, hogy mennyire szabad örülni, egyáltalán szabad-e… Mindig az igen mellett döntök, de minden egyes alkalommal meg kell küzdenem ezzel a dilemmával. Most is.

 

 

Tegnap történt, s, habár nagyon örültem, nem voltam biztos benne, hogy nagy dolog, de mára úgy gondolom, hogy bizony az. 

  

Öltöztettem Vilcsit. Mióta ülni tud, nagyon zokon veszi, ha lefektetem, sőt, mióta belekóstolt az álló helyzetbe…ajaj! Amit tudok, ültetve adok rá, de hát mindent nem lehet, csak muszáj közben lefektetni. Amint ledöntöm, hangos elégedetlenkedésbe kezd. Feszegeti magát két karját előre nyújtva, hogy “Na! Naaa! ANYÁM, micsinász?! Felülni!!” , meg ilyenek 🙂

 

– Vilcsiiii… – mondom kicsit rosszallóan. – Hát, hogy kell ezt mondani?

 

És itt arra gondolok, amit mutatok neki, mindig, mikor felveszem: intek a kezemmel, hogy “gyere” és mondom is. És mutatom és mondom neki újra:

 

– Gyere! Ugye? Azt mondod: “Gyere”?

 

Erre gyerek továbbra is vádlón néz rám, feszegeti magát, s az őseim bácskai temperamentumával azt mondja nagy mérgesen:

 

– DEJE!!!

 

 

 

Pillanatnyi csönd. Nem esik le rögtön, mi is történt, csak érzem, hogy figyelnem kell visszafelé, mert valami igenis TÖRTÉNT.

 

– Mit mondtál??? Deje? Azt mondtad, gyere??? Ó, te azt mondtad a Mammának, hogy gyere? Te ügyes, ügyes lány!!! Hát gyere, gyere!

 

Na, felkapom, dajkálás, puszilgatás, beletelik még fél órába, mire felöltöztetem 🙂

 

Persze, ez még nem beszéd. Ez csak utánzás. Nagy boldogság, de nem ad okot rá, hogy elbízzuk magunkat. (Hova vezetne az? 🙂 ) Hiszen, mondják: a Down-szindrómások nehezen tanulnak meg beszélni. Ez a gyerek meg még csak a napokban tölti be a 11. hónapját. Ez csak véletlen lehet.

 

Akadnak ezzel a gondolatmenettel gondjaim, talán majd meg is írom. Nehéz egyensúlyt találni az előre húzó optimizmus és a nagy átlag sok éves tapasztalatai között. (Konkrétan: örüljünk vagy ne örüljünk, és melyiket mennyire?)

 

Aztán mégis az öröm mellett döntöttem. 

 

Mert ez a gyerek egész nap azt mondogatta, hogy “dejedejedeje”, sőt, inkább “gyeje”, ha jobban odahallgatok. Nem nekem, nem adekvátan, hanem csak magának, játék közben, mint a “baba-mama-dada”-mantrát, de mondta. És mondja ma is.

 

Talán holnapra elfelejti. Lehet. Szokták így a csudababák. De ma még mondja. És egyszer majd előjön újra, ha minden szerencsésen alakul.

 

 

Most itt ül mellettem a kiságyban, és elégedetlenkedik. Unja már. Reklamál. Hagyjam a kompjútert másra…

 

Egyszer csak tisztán hallhatóan azt mondja: “gyeje”.

 

Kiveszem. Örülünk. ÖRÜLÜNK, akármi lesz is.

 

 

Tahin Ráhel

 

 

Vélemény, hozzászólás?