“Nem büntetés, hanem ajándék” – Egy béranya, aki nem tudott lemondani Down-szindrómás babájáról

2016-04-12 | Család| Down-szindrómával a világ

Andrea és Keston Ott-Dahl San Franciscóban élnek. Két gyereket neveltek már, amikor egy baráti pár arra kérte Andreát, legyen béranya. Keston nem nagyon örült az ötletnek, de látta, hogy Andrea mennyire szeretne segíteni gyerekre váró (szintén leszbikus) barátaiknak, ezért beleegyezett. A magzat, akit akkor Babszemnek becéztek, még csak két hónapos volt, amikor kiderült, hogy valószínűleg cisztás higromája, szívfejlődési rendellenessége és Down-szindrómája van.

A béranyasági megállapodásban előre rögzítették, hogy a megbízó szülők egészségügyi okokból kérhetik az abortuszt, persze akkor még úgy gondoltak erre, mint ami úgysem következhet be. Most Andrea orvosa is a terhesség megszakítását javasolta. Keston irracionálisan félt a Down-szindrómás emberektől, így ő is az abortusz pártján állt.
– Ha bementem valahova, ahol Down-szindrómás emberek voltak, inkább kifordultam az ajtón.

A megbízó szülők akár perre is mentek volna, hogy a terhesség megszakítására kötelezzék Andreát, aki kezdetben az egyetlenként tiltakozott ez ellen az ötlet ellen, mivel korábban már volt egy abortusza, ami még mindig teherként nehezedett rá. Keston végül épp azért gondolta meg magát, mert úgy érezte, nem engedheti, hogy mások döntsék el, mi történjen a párjával, aki láthatóan szenved az abortusznak a gondolatától is.

Keston végül kijelentette, hogy nem egyezik bele a terhesség megszakításába.

– Életem legboldogabb napja volt – mondta erről Andrea.

A béranyasági szerződést végül felbontották, a kislány – Delaney – megszületett, és jogilag is az Ott-Dahl családhoz tartozik. Cisztás higromája végül nem volt, de valóban Down-szindrómás és a szívét meg kellett műteni.

Keston számára korábban az abortusszal kapcsolatban a választás lehetősége volt a legfontosabb, mostanra azonban a korrekt tájékoztatást tartja a kérdés kulcsának.
– Nem lenne szabad az orvosoknak kijelenteniük, hogy meg kell szakíttatni a terhességet, ha a baba Down-szindrómás. Korrekt és kiegyensúlyozott tájékoztatást kellene nyújtaniuk. Nem romlik el minden, ami elromolhat.

Keston nem lett abortuszellenes, de másképp gondolkodik az egészről, mióta saját gyerekével kapcsolatban kellett végiggondolnia a dolgot.

– Hirtelen belém hasított, hogy “és a gyerekkel mi van?” – mondta Keston. – Ott ültünk, épp őt néztük az ultrahangon, mielőtt az orvos bejött. Egy tökéletes kis profilt láttunk, pedig még csak 12 hetes volt. Forgolódott, rúgkapált, és azon viccelődtünk, hogy biztosan jól fog kosárlabdázni. Könnyek szöktek a szemünkbe, hogy milyen szép kis baba, és akkor bejön az orvos, és azt mondja, hogy abortálnunk kell.

– Az emberek tudják, hogy mit képesek bevállalni, és soha nem próbálnám másnak megmondani, hogy mit csináljon – mondta Keston – De az életet nem lehet előre kiszámítani, és az embernek tájékozódnia kell.
– Szeretném, ha a leendő szülők több információt kapnának a Down-szindrómás gyerekekről – tette hozzá Andrea. – Valójában nem olyan félelmetes az egész, mint ahogy mindenki hiszi.

A szülők létrehoztak egy alapítványt is, a Delaney Ott-Dahl Foundationt, azzal a céllal, hogy tájékoztassanak a prenatális vizsgálatokról, és arról, hogy milyen jó életminőséget elérhetnek ma a Down-szindrómások.

A család kalandos életéről és a Down-szindrómások hátrányos megkülönböztetése ellen most jelent meg egy könyvük is: “Delaney megmentése: A béranyaságtól a családig” címmel.

– Egészen új fényben látom a világot magam körül, és a diszkrimináció új arcát fedeztem fel, elsősorban saját magamban – mondta Keston a megtett útról, hozzátéve, hogy Delaney, a “kis harcos”, a testvéreit is büszkeségre és emberségre tanította.

– A minap a kocsiban ültünk és látom, hogy Andrea sír – meséli Keston. – “Mi a baj?” kérdezem tőle. Azt felelte: “Tudod, eszembe jutott, amikor azt gondoltam, hogy ez büntetés. De nem büntetés, hanem ajándék.”