Down-szindrómás a bátyám

2016-11-03 | Család| Családi élet

Mi az igazság a sztereotípiák mögött?

Down-szindrómás a bátyám. Eddig erről nem írtam, hiszen mindenki tudja, aki ismer engem, de ez a hónap más. Október a Down-szindróma hónapja és ilyenkor sokan mesélnek arról, hogy a Down-szindrómás családtagjuk hogyan szárnyalja túl a társadalom elvárásait. Ezért most én is a bátyámról, Rionról fogok mesélni.

Mivel én vagyok a fiatalabb, sosem éltem meg mást, mint hogy egy sajátos nevelési igényű testvérem van. A bátyám volt a játszótársam, a legjobb barátom és a családom – és ezen felül semmi különös. Sosem láttam másnak, és őszintén szólva sosem gondoltam rá úgy, mint akinek sajátos nevelési igényei vannak. Számomra ő mindig is csak egy ember volt. Emlékszem, kis korunkban egyszer anyu elvitt minket a játszótérre, ahol a többi gyerek megbámulta Riont. Én ezt nem vettem észre, de anyu igen, és emlékszem, ahogy elmagyarázta nekik, hogy Rion miért néz ki másképp, mint ők. De nekem még ekkor is csak egy közönséges ember volt.

Bár később megértettem, hogy a bátyám értelmi fogyatékos, ettől mégsem gondoltam rá másképp. Mindig is tipikus testvérek voltunk: veszekedtünk, parancsolgattam neki, ő meg gyakran árulkodott, hogy milyen idegesítő kishúg vagyok. Ezzel azt is bebiztosítottam, hogy soha ne bánjak vele leereszkedően. Úgy viselkedtem Rionnal, ahogy bárki mással is viselkedtem volna. Amikor lusta és azt állítja, hogy nem tud megcsinálni egy egyszerű dolgot (például valami apróságot felvenni és arrébb tenni), megmondom neki, hogy igenis képes rá, és addig nem tágítok, míg meg nem csinálja. Lehet, hogy ez undokságnak tűnik, de biztos vagyok benne, hogy neki ez a legjobb. Mivel komoly (és realisztikus) elvárásaink vannak vele szemben, megtanult gondoskodni magáról és nem függ teljesen a családjától. Magára mos, magának főz és még egy főiskolai felnőttképző kurzusra is bejutott. Nem hiszem, hogy ezek lehetségesek lettek volna, ha nem lenne ennyire aktív.

Ezen felül a bátyám teljes életet él a maga 23 évével. Még sosem találkoztam senkivel, akinek ilyen szerencséje lenne, mint neki. Első példának az jut eszembe, amikor felvették a főiskolai felnőttképző kurzusra. Az nem a szerencsén múlt, hogy bejutott, de ami utána jött, az igen. Anyu felvette, hogyan fogadta a hírt, hogy főiskolás lesz, és ezt a videót több, mint kétmillióan nézték meg a YouTube-on.

A földkerekség minden zugából gratuláltak a bátyámnak és kifejezték támogatásukat. A videó felpörgött, és a népszerűségnek két izgalmas következménye is lett: egyrészt nyert vele (anélkül, hogy benevezett volna bármi versenybe) egy VIP utat az Orange Bowlra, és ezen felül a Google is elkérte a videót egy reklámjukhoz. Fordulatos napok voltak, amiket annak köszönhettünk, hogy a bátyám olyan, amilyen, és az egész világ szívébe belopta magát. Nem sokan mondhatják el ezt magukról.

Down-szindrómás a bátyám. Ne sajnáljátok őt: az élete gazdagabb, mint bármelyikünké. Ne döntsétek el előre, hogy mire nem lesz képes, mert nagyon is könnyen bebizonyíthatja, hogy tévedtek. És főleg ne gondoljátok azt, hogy ha az embernek fogyatékossággal élő családtagja van, az valami szánandó dolog. Ha ő nem lenne, én sem tudnék ma úgy szeretni és elfogadni másokat, ahogy tudok. Én ezzel köszöntöm a Down-szindróma hónapját: elmondom, mi az igazság.

Kép és szöveg: Molly Claire Holcombe