Csodálatos kalandjaink

2018-05-25 | Család

“Eljutottál a váratlantól a határtalanig” – Mardra Sikora írása fiához.

 

 

Kedves Fiam!

 

Van, amikor a célokhoz vezető álmodozás, tervezgetés és várakozás csak még izgalmasabbá teszi az utat. Más utak váratlan fordulatokat vesznek, meglepő örömöket és aggodalmas pillanatokat hoznak. Kivezetnek a komfortzónánkból oda, ahol új világokat láthatunk, tapinthatunk, fedezhetünk fel. A mi eddigi utazásunk eddig mindkét fajta volt.

 

Hamarosan 27 éves leszel és csodás ajándéknak érzem, hogy ezeket a fantasztikus kalandokat veled élhetem át.

 

Amikor megszülettél és a karomban tartottalak, az előttünk fekvő út váratlan és homályos volt. Természetesen nem tudtam, milyen messzire jutsz majd, milyen messzire juthatsz majd. Nem bíztam benne, hogy én megfelelő ember lennék, aki vezethet téged ezen az úton – és nem ismertem még fel, hogy te leszel az, aki vezet.

 

Hogy honnan indultál? Fiatal, egyedülálló anya gyerekeként születtél egy közép-nyugati kisvárosban. Nem voltunk egyedül: jó barátok éltek a közelben és rokonok nem túl messze. De sokszor mégis egyedül éreztük magunkat. Az első napokban sokat tartottalak a karomban. Megpróbáltam belekívánni a saját erőmet a picike szívedbe, amit meg kellett műteni.

 

Nemrégiben együtt szólaltunk fel az ENSZ-ben te meg én, és nem volt idő, hogy mindent elmondjunk, amit szerettünk volna. Azt elmondtuk, hogy a folyamatos tanulás, álmodozás, rémület, kreativitás és bolondozás mind része az életünknek, része az emberi életnek.

 

Mosolygós kisbaba voltál, csillogó szemekkel, porcelán bőrrel. Miután megműtötték a szívedet, az arcodba szín költözött. Először a fenekeden csúsztál, aztán másztál, aztán jártál. Az oviban jeleltél, gagyogtál, a korod beli gyerekekkel játszottál. Átkaroltad őket, ők pedig magukhoz öleltek és befogadtak.

 

A nagycsoportnál kezdődtek az akadályok. Nem engedték, hogy a társaiddal kezdd el a tanulást. Olyan zsákutcákba vezettek, amelyeket nem fogadtunk el. Kerestünk hát egy másik utat, egy olyan iskolát, ahol tanulásra ösztönöztek és elfogadták az egyéniségedet. Olyan helyre volt szükségünk, ahol biztonságban is voltál és el is ismertek.

 

Nem szeretted az iskolát. Nem mindenki szereti. De az énekórákra szívesen jártál. A karácsonyi műsorra készülve minden évben éjjel-nappal gyakoroltad a dalokat, a kocsiban és a szobádban is. Énekeltél, és mi énekeltünk veled. Aztán amikor eljött a bemutató napja, ott álltál a színpadon a többi gyerek között és… egy árva mukkot sem ejtettél ki. Néha mozogtak az ajkaid, máskor még ennyi sem történt. Hamarosan viccelődni kezdtünk: “Túl sok ember van a színpadon. Adjátok oda neki a mikrofont, és majd szólózik!”

 

Nem tudom, hogy megmutattad-e valaha a tanáraidnak az előadói tehetségedet. Nekem azt mondták, hogy csendes és együttműködő voltál az iskolában. Sokszor egyedül ültél az ebédlőben az asztalnál. Nehezen tanultad meg az alap dolgokat és rövid ideig tudtál csak figyelni. Mégis, tanultál.

 

Én pedig dolgoztam.

 

És mire megint odanéztem, már fel is nőttél.

 

De te végig néztél és figyeltél. Megfigyeled az embereket. Látod a kalandokat, amelyek körülvesznek. Látod a konfliktusokat, a humort, az örömöt, a félelmet, az igazságot. Mestere vagy az igazság meglátásának és összefoglalásának.

 

Elkezdted megosztani az ötleteidet és a történeteidet, amelyekben olyan elemekkel, mint az időzített komikus hatás, az ismétlődő poénok vagy a mitikus történetstruktúra.

 

Együtt összeraktuk első gyerekkönyvedet. A te történeteddel és fordulataiddal, az én töltelékszavaimmal és formázásommal. Kerestünk egy illusztrátort. Meghallgatott és a te képeidből építkezett. Beleadta a tehetségét és a tapasztalatát, amitől a kaland színessé és élővé vált.

 

Aznap, amikor a könyvek megérkeztek a nyomdából, a kocsiban arról fecsegtél, amikor a nagybátyád ment érted az iskolába, és elvitt videojátékokat játszani. Meg amikor a nagyanyád kutyája elpusztult. A szemed csillogott, amikor a könyveket leadtuk a könyvesboltban. Láttam, hogy lepereg előtted az életed, minden jó és rossz, apró és nagy dolog, egyetlen pillanattá sűrűsödve.

 

Úgy hívtad ezt az érzést, hogy “szomorúan izgatott.” Amikor a könyved világra jön. Az okoz ilyet.

 

Néha úgy érzem, nagyon keveset tudok arról, hogy mit vársz az élettől. Kivéve, hogy mindig tudni akarod, “mi van a listán.” És a nagy küldetés: komolyan létre akarod hozni a “Marcus: a musical”-t és Tony díjat akarsz nyerni.

 

Előfordul, hogy az emberek rám kacsintanak, amikor arról beszélsz, hogy író vagy, hogy könyveid jelennek meg, hogy beszédeket tartasz, és szerte a világban adsz interjúkat. Sokszor nem tudom, az ő életükben milyen kalandok zajlanak, nem ismerem a múltjukat, a jövőjüket, és biztos vagyok benne, hogy ők sem ismerik a tiedet. Nem fogadják el azonnal, hogy ezek valóságos események az életedben, hogy eljutottál a váratlantól a határtalanig.

 

Amikor az ENSZ beszédre készültünk, megírtad a bevezetőt és a konklúziót. Aztán összeszedtük vázlatpontokat az üzenethez. Az önkifejezésről szóló üzenethez.

 

Örültél, hogy nálad van a mikrofon és egyedül beszélhetsz.

 

– Segíteni akarok az embereknek – mondtad.
– Neked segítenek az emberek? – kérdeztem.
– Igen. Mindenkinek szüksége van segítségre – felelted.
Egy kicsit összeszorult a torkom, amikor megismételtem:
– Mindenkinek szüksége van segítségre.

 

Közös utunkon találkoztunk olyanokkal, akik úgy érzik, az ő életükbe nem fér bele, hogy segítsenek másoknak elérni a képességeik maximumát, hogy segítsenek másoknak az alapvető emberi szükségleteikben. Az ő útjukon nincs ennek helye, ők úgy gondolják, hogy a képességek és a fogyatékosságok két párhuzamos úton haladnak. Ezzel a gondolattal nehezen békülök meg. Valójában egyikünk sem képes arra, hogy a teljes utat egyedül tegye meg. A fogyatékosság része az emberi életnek. Nem a kereszteződéseknél botlunk bele, hanem áthatja a tapasztalatainkat egész életünkben.

 

A születésed után szinte azonnal tudtam, hogy a mi utunk sokszor le fog vezetni a térképről. Voltak aggodalmas pillanatok, nehéz és rémísztő bukkanók, és a hegyet, amelyre most is mászunk még, olyan homály burkolja, hogy egyszerre csak egy lépést tudunk előre tervezni.

 

Ó, de milyen magasságokra jutottál már fel! A könyved szórakoztat és tanít. A törekvéseidet navigálni kihívás és megtiszteltetés, olyan út, amit érdemes együtt járni. Mi lesz a következő? Talán egy filmszerep, a következő könyved, és persze a musicaled. Még a vörös szőnyegen is megjelensz. Tényleg.

 

Nézd csak, honnan indultál. Picike, ártatlan kisbaba voltál, amilyenből százezernyi születik naponta. És mégis más… és csodálatos.

 

Büszke vagyok rád.

 

Örülök, hogy a törekvéseidet nem az elvárásokhoz szabod, és hogy a kalandjaid olyan egyediek, mint a lelked. Büszke vagyok, hogy együtt tehetem meg veled ezt az utat. Tanítasz, vezetsz, segítesz. Én pedig… fogom a kezed, ha engeded. Minden új lépést csodálok. És remélem, hogy még sok lépést tartogat az út.

 

Örülök, hogy az anyád lehetek.

 

 

 

Szöveg és kép: Mardra Sikora

 

Vélemény, hozzászólás?