“Coming auti”

2018-02-08 | Család

Amikor egy szűknek hitt világról kiderül, hogy tágasabb, mint ahonnan nézzük. Libor Zoltán írása.

Szeretem nézni a feleségem, Réka Hájas autista fiát. Ahogy jön-megy, egy-egy biztonsági pillantást vetve a Kisvakond százezredszer látott epizódjára. Ahogy kirakózik, halálos biztonsággal illesztve össze a sok száz darabos készlet elemeiből a képet. Ahogy a bútorokon dobol, különleges ritmusképletű futamokkal szórakoztatva magát. Szívesen elnézem, ahogy a kutyával, macskával játszik, valami bensőséges, előttem rejtett titkos összhangban. Szeretem ezeket nézni, de be kell vallanom, mind gyakrabban kapom magam azon, hogy irigykedem.

Igen, irigykedem. Egy középsúlyos autista fiúra, aki nem beszél. Ez utóbbi külön is érdekes nekem, aki szerelmese vagyok a nyelvnek, a szavaknak. Egyre erősebb bennem a meggyőződés, hogy nem azért nem beszél, mert nem képes rá, hanem azért, mert nem akar. Egyszerűen nem érzi szükségét annak, hogy szavakat használjon. És én ezt egyre jobban kezdem megérteni. Ezt az önkéntes némaságot. Mert látom, hogy mi, úgynevezett „normálisak” mire használjuk a szavainkat. Arra, hogy elfedjük velük az igazságot. Hogy hazudjunk. Másoknak is, de főleg önmagunknak. Ő nem akar részt venni ebben. Tudom, hogy mindent ért, amit mondunk neki. Mégsem akar beszélni. Vagy talán éppen ezért nem akar.

Irigykedem a nyugalmára is. Van valami nagyon megnyugtató körülötte. A mi világunk csupa feszültség. Neurózis. Aggodalom. Ő meg olyan, mintha egy gyönyörű szappanbuborék venné körül, amelynek belső hártyáján szivárvánnyal írt, gyönyörű és álomszerű történetek vannak, amelyek kívülről olvashatatlanok. Ezek a történetek nem sárga csekkekről, nem kölcsönös áskálódásokról, nem többnyire hamis elvárásokról, nem teljesítménykényszerről, nem rosszindulatú érdekekről szólnak. Hanem a háborítatlan, tiszta létezésről üzennek. Egy létezésről saját törvényekkel. Mondjuk, hogy kerülni kell a hirtelen, éles, hangos zajokat. Az ismeretlen útvonalakat. Az időrend váratlan felborulását. De ha ezek a törvények nem szenvednek csorbát, akkor az élet tiszta, egyszerű és szép. Mint a Paradicsomban.

Irigylem az emberek iránti közönyét is. Nem a szeretet hiánya ez. Tud szeretni, ezt tudom. Abból, ahogy időnként átöleli az édesanyját. Vagy, ahogy megborzolja az üstökömet (valamiért szereti szaglászni a hajamat is…). Az emberek iránti közönye abban nyilvánul meg, hogy nem fektet energiát abba, hogy ártson másoknak. Nem pazarol energiát arra, hogy gyűlöljön. Nem rosszindulatú, nem irigy (ellentétben velem…), nincsenek gonosz, ellenséges gondolatai. A mi világunk ezért „sebezhetőnek”, „védtelennek” tartja, és bizonyos szempontból az is. De éppen ez a „sebezhetőség”, „védtelenség” az az erő, amely megóvja.

Irigylem a csenddel való barátságát is. Azt is, hogy otthon van a magányban. Nem fél egyiktől sem. Mi már nem tudunk mit kezdeni a csenddel, és rettegünk a magánytól. Neki ezek természetes társai. Akik úgy ölelik át, mint valami jó, puha, meleg kabát. Csendkabát. Magánykabát. Amelyeket persze, ha kedve van, le is tud venni. De szeret beléjük burkolózni, beléjük gombolkozni.

Ez az autista fiú boldog. Nem vagyok benne biztos, hogy érdemes lenne ebből „kigyógyítani”. Talán érdemes lenne inkább nekünk tanulni a szavakhoz, a nyugalomhoz, az emberekhez, a csendhez, a magányhoz való viszonyából. És akkor lehet, hogy mi is boldogok lennénk. Vagy legalábbis boldogabbak, mint így „normálisan”.

Libor Zoltán