“Chris nővére” – Amikor az embert mindenki az öccséről ismeri

2015-04-08 | Család| Családi élet

Úgy nőttem fel, hogy mindig én voltam “Chris nővére”. Szokatlan dolog, hogy az embert úgy ismerjék, mint “valaki nővérét”, különösen ha három évvel a testvére előtt jár az iskolában.

Én szégyenlős, félénk gyerek voltam, aki mindig az anyja szoknyája mögé bújt, hogy ne kelljen idegenekkel találkozni. Chris viszont közvetlen, hangos és barátságos. Már az egész főiskola jól ismeri, pedig a kampusz három és fél órányira van az otthonunktól. Gyakran vicceltem azzal, hogy a főiskola az első hely, ahol “csak Lindsey” lehetek, nem “Chris nővére”, de végül ide is betette a lábát.

Ha valamit megtanultam Chrisről az évek alatt, akkor az az, hogy nem érdekli, mit gondolnak mások. Nem mondom, hogy ez mindig fantasztikus dolog, de néha nagyon irigylem érte.

Tavaly a család nagy meglepetésére Chris – teljesen egyedül – benevezett a középiskolai tehetségkutató meghallgatására és el is fogadták a jelentkezését. Chris szeret énekelni. Hallom, amikor együtt ülünk az autóban, amikor felkel reggel 6-kor és kopp hangerőre felcsavarva hallgatja a zenét, sőt még a hangüzenetekben is, amiket akkor küld nekem, amikor suliban vagyok.

Sajnos (hozzám hasonlóan) fahangja van, bár sokat dolgozik rajta, hogy jobb énekes legyen. Elképzelhetitek, hogy leesett az állunk anyuval, amikor megtudtuk, hogy Chris a meghallgatáson elénekelt egy One Direction dalt és bejutott a gálára.

A meglepetés utáni következő érzés a tiszta, hamisítatlan félelem volt. Mi van, ha csak azért választották be, hogy aztán mindenki jól kinevesse? Mi van, ha az egész csak egy nagy átverés és amikor felmegy a színpadra énekelni, majd kifütyülik? Miért pont őt választották énekelni, miért nem mást?

Miközben rettegve ezen rágódtam, anyu is hasonlókat gondolt. Egy kicsit racionálisabban gondolkozott, de hát Chrisről van szó, aki néha annyira hamisan énekel, hogy vezetés közben ki kell kapcsolnom a rádiót, mert nem tudok tőle figyelni (bocs, tesó!).

A félelmeink ellenére Chris laza, nyugodt, összeszedett és NAGYON lelkes volt. Nem engedte, hogy megnézzük, ahogy gyakorol (amitől persze csak még jobban izgultunk) és teljesen egyedül megtervezte, mit fog viselni. Amikor eljött a nagy nap és ő következett, alig bírtam a teremben maradni, annyira ideges voltam, hogy mi lesz most. Legnagyobb meglepetésemre és örömömre a közönség odáig volt Chrisért, még ha az éneklés nem is tetszett nekik. Az emberek mosolyogtak, nevettek, énekeltek, tapsoltak vele, és ugyanúgy megtapsolták (ha nem jobban), mint bárki mást.

Az évek alatt észrevettem, hogy kicsit túlféltem a testvéremet, de hát nem erre való egy nővér? Miközben kinn áll a színpadon és kiénekli a tüdejét, nem törődve azzal, hogy mit gondolnak mások, én ott állok majd a háttérben és azon izgulok, hogy mit szólnak az emberek. Az esetek túlnyomó többségében láthatóan szükségtelenül aggódom azért, hogy elfogadják-e mások Christ, de mint “Chris nővérének”, az a dolgom, hogy mindig megvédjem – és erre a szerepre fel vagyok készülve.

szöveg és kép: The Mighty