Az idegenek 6 típusa, akik a Down-szindrómás gyerekeket nevelőket megszólítják

2017-08-21 | Család

Kari Wagner-Peck sokat jár emberek közé a Down-szindrómás kisfiával, és az idegenek sokszor nem rejtik véka alá a véleményüket.

Gyakran kapok kéretlen beszólásokat a nyolc éves, Down-szindrómás kisfiammal kapcsolatban. Megértem, hogy a különbséget észreveszik az emberek, önmagában ebben még semmi kivetni valót nem látok. Az viszont nem tetszik, amikor az idegenek a fiam különbözőségét felhívásnak veszik arra, hogy megjegyzéseket tegyenek, amelyekkel akarva vagy akaratlanul megbántják.

Ezek a különböző csoportokba sorolható megjegyzések a társadalom Down-szindrómásokkal kapcsolatos előítéleteit tükrözik. Ezek az előítéletek nem csak tévesek, hanem azt a közös nézőpontot is osztják, hogy a fiam kizárólag a Down-szindrómájából áll.

A fiam tudatában van ezeknek a megjegyzéseknek. Előfordul, hogy zavarba jön, megbántódik vagy megijed tőlük. Nekem pedig ott marad a feladat, hogy idegen emberek megmagyarázhatatlan tetteit magyarázzam meg neki.

Ha az emberek tudnának ezekről a dolgokról és visszafognák magukat, a fiam élete egy kicsit könnyebb lehetne.

1. A csodálók

Ezek az emberek úgy néznek a Down-szindrómás gyerekekre, mintha jelenést látnának.  Időnként túlzó általánosításokat tesznek: “Ezek a gyerekek annyira különlegesek!” Az ilyen emberek miatt nem szeretek hallani a “különleges igényekről” sem, szerintem ezzel csak a lovat adjuk alájuk.

A megjegyzések időnként hátborzongatóan konkrétak. Vegyük például azt az esetet, ami a boltban történt, az ivólevek között. Egy szembe jövő nő megállította a bevásárlókocsiját és ráragyogott a fiamra:
– Tudod, mi vagy te? Egy földre szállt angyal, az vagy!
– Valójában nem az – világosítottam fel.
A fiam ezután farkasüvöltött egyet és továbbmentünk. Biztos vagyok benne, hogy a nő azt gondolta, ez is valami különleges viselkedés volt, nem pedig egy kisfiú hétköznapi magatartása.

2. A túlságosan közvetlenek

Ezek az emberek azt gondolják, hogy egy Down-szindrómás gyerek a lourdes-i víz gyógyerejével bír, vagy olyan híresség, mint Justin Bieber. Többször kellett már idegeneket arra kérnem, hogy ne próbálják meg ölelgetni a fiamat. Lehet, hogy azt gondolják “Nem vagyok én olyan ijesztő. Csak egy ölelést akarok ettől a Down-szindrómás kisfiútól.” A fiam az ilyen kérések esetén hozzám szalad és a hátam mögé bújik. Egyszer egy nő kitartóan ezt hajtogatta:
– Jaj, annyira szeretném, nem ölelhetne meg mégis?
– Tényleg nem – feleltem, a fiam vállára tettem a kezem és továbbléptünk.
Még utánunk kiáltott:
– Akkor legalább pacsizzunk össze!
Egy másik nő a kávéházban jött oda hozzánk:
– Jaj, meghalok, ha nem kapok egy ölelést ettől a kisfiútól!
– Hát akkor készüljön fel a halálra – válaszoltam. Zavartan nevetgélni kezdett és a válla fölött visszasandítva elment.

3. Az ajándékozók

Amikor először ajánlott valaki pénzt a fiamnak, egy magányos, idős asszonyt láttam magam előtt, akinek az unokái nagyon messze laknak, mondjuk Izlandon és aki oda akarja adni az apróját egy szőke, kék szemű kisfiúnak. És ebből láthatjátok, hogy tényleg a legjobbat próbálom látni az emberekben. Aztán azt mondta:
– Annyira különleges és aranyos, szeretném ezt neki adni.
Igazából ezt nem értem teljesen. Adomány a köztünk járó angyaloknak? Vagy azt szeretnék, hogy járjon közben értük odafenn? Akinél nincs pénz, az odaadja, amit a táskájában talál, mint az a néni, aki egy csomag összetört sós kekszet próbált neki odaadni:
– Nem sok, de szeretném, ha megtartaná.

4. A jótevők

A legrosszabb ebben a kategóriában az a nő volt, aki a sarki boltban várt be minket pár nappal ezelőtt. Szerencsére a fiam a férjemmel együtt éppen gyümölcslevet választott pár lépéssel odébb, amikor megszólított. Rámutatott a fiamra:
– Ne haragudjon, de a fia Down-szindrómás?
– Igen – feleltem.
– Gyógytornásznak tanulok. Jár a fia gyógytornászhoz?
– Igen. Ön is gyerekekkel foglalkozik?
A kérdésemre nem is reagálva folytatta:
– Nagyon retardált.
– Tessék? Dehogy – nem akartam hinni a fülemnek.
Még meg sem tudtam emészteni, amit mondott, megkérdezte:
– Könnyen kiborul?
– Micsoda?
– Sokszor kiborulnak.
Ekkor azt gondoltam: “Én még csak tíz másodpercet töltöttem el veled, és máris annyira kiborítottál, hogy be tudnék neked húzni.” És azt mondtam:
– Ez egyáltalán nem igaz.
De disznók elé gyöngyöt; láttam, ahogy a fiamat bámulja felsőbbsége teljes tudatában, hogy ő hozzáértő.

5. A boldogság különítmény

Ez az örökzöld mindenhol. Ami azt illeti, ha annyi százasom lenne, ahányszor valaki azt mondja hogy “Mindig mosolyognak” vagy hogy “Ők örökké boldog gyerekek maradnak,” felvehetnék egy testőrt, aki megvédenek az idegenek beszólásaitól. Ez a hiedelem nevetséges, hiszen azt sugallja, hogy a tanulási nehézségek kilúgozzák a Down-szindrómások emberként megélt tapasztalatait, holott a valóságban az ő életük is gazdag és komplex, és az életkorral változó.

6. Hát ez meg milyen gyerek?

Amikor elmegyünk otthonról, más gyerekek gyakran megállnak és a fiamat bámulják vagy mutogatnak rá a szüleiknek. Ez egy trükkös helyzet, mert itt gyerekekről van szó – valaki másnak a gyerekeiről. Ilyenkor általában beállok az idegen gyerek és a fiam közé és hangosan ráköszönök, hogy megtörjem a bűvöletet.

De a megoldásban a másik szülőre vagyok utalva. Ezen a héten szerencsére nem kellett csalódnom. Egy kislány rámutatott a fiamra és megkérdezte:
– Hát ez meg milyen fiú?
Az anyja azt felelte:
– Hogy milyen fiú? Kisfiú.

És ez igaz is. A fiam eléggé kicsi a korához képest.

A fiam és a barátai

Kari Wagner-Peck

kép és szöveg: The Mighty