Amikor a Down-szindrómás unokatestvérem egy kérdéssel kihúzott a gödörből

2016-08-11 | Család| Családi élet

Emlékszem, amikor először találkoztam veled. Kisbaba voltál és az ötéves énem nem győzött betelni vele, milyen picike a tenyered és hogy nézegetsz végig mindnyájunkon. Mindig is érdekelt, hogy vajon mit gondoltál ekkor. Abban biztos vagyok, hogy a kisbaba éned nem is sejtette, milyen nagy hatással leszel az unokatestvéred, Anna életére. Valójában az én ötéves énem sem gondolta volna, milyen sokat tanítasz majd nekem. Hogy befolyásolod, mit gondolok az életről, és olyan erős szeretetre tanítasz, aminek a létezéséről nem is tudtam.

Tőled nem kell sok, hogy mosolyt csaljon az arcomra. Igazából már attól hihetetlenül boldognak érzem magam, ha meglátom az ajtóban, hogy megérkeztél egy családi ünnepre, tökéletesen kiöltözve. Mindig a legjobbat hozod ki mindenkiből, ahogy körbeköszönsz és persze mindenkinek kiosztod az ölelést és a puszit. Remélem, tudod, milyen fontosak ezek az apró dolgok. Mindannyiunkkal azt érezteted, hogy különlegesek és fontosak vagyunk. Mindnyájunkkal megvannak a belső vicceid, és a kíváncsiságod a legjobb kapcsolatok alapja. Elképesztő látni, milyen különleges kapcsolatod van mindnyájunkkal, és csak remélni tudom, hogy valaha én is ilyen nagy hatással leszek azokra, akikkel találkozom.

Amikor látlak, legtöbbször mosolyogsz, de ami igazán csodálattal tölt el, az az, hogy milyen gyorsan össze tudod magad szedni: visszavarázsolod a mosolyt az arcodra és visszatérsz a csatába. Akármi is történt, ha valami kiborít vagy ha a főiskolás unokatestvéred nem jön el a családi összejövetelre, akkor is sikerül elfogadni a rosszat és továbblépni. Ma már, ha valamin felkapom a vizet, arra gondolok, hogy te mit szoktál csinálni. Elfogadni, ami történt, és továbblépni.

Emlékszem, egyszer egy családi ünnepen eléggé magam alatt voltam, de megpróbáltam nem törődni vele és kihozni a legjobbat az együtt töltött időből. Nem volt szokatlan a helyzet, mert a depresszióm miatt gyakran kerülök ilyen mélypontokra. Azt az estét is azzal töltöttem, hogy megpróbáltam elterelni a figyelmem arról, hogy milyen pocsékul érzem magam. Nevettem, mosolyogtam, de a rossz érzést nem tudtam teljesen elhessegetni. Egyedül éreztem magam; senki sem vette észre, milyen állapotban vagyok. A család az asztal körül beszélgetett, te meg én pedig egy fotelben ültünk.

Egyszer csak minden előzmény nélkül a szemembe néztél és azt kérdezted:
– Mi a baj?
Elállt a szavam. Te tudtad, hogy valami nem stimmel és megmutattad, hogy törődsz velem, amikor én mindent megtettem azért, hogy az egész ne is látszódjon rajtam. Ott, abban a pillanatban jöttem rá, hogy valójában nincs is semmi baj. Lehet, hogy mélyponton vagyok, de azok vesznek körül, akiket a legjobban szeretek. Aznap este a szokásosnál is erősebben megszorítottál a búcsúölelésnél. Leckét adtál nekem feltétel nélküli szeretetből és abból, hogy mindig figyeljek oda, amikor szüksége van rám annak, akit szeretek.

Köszönöm, hogy olyasmire tanítasz, amit könyvből nem lehet megtanulni. Akár nevetésre van szükségem, akár valakire, akivel elfelejthetem az élet gondjait, vagy akinek a vállán kisírhatom magam, te mindig ott vagy. A te feltétel nélküli szereteted és szikrázó személyiséged hihetetlenül sokat jelent és nagyobb hatással van az életemre, mint azt valaha hittem volna.

Anna Evenosky

Szöveg és kép: The Mighty