Amikor a Down-szindrómás fiam megoldott egy problémát, amit én nem tudtam

2015-08-27 | Család| Családi élet

Nem ritka, hogy egy Down-szindrómás ember túlszárnyalja az elvárásokat. Még a saját családja elvárásait is.

Egy Down-szindrómás emberről valószínűleg sokan nem gondolnák, hogy jó vezető lehet. De mitől lesz egyáltalán valaki jó vezető? Szerintem a jó vezető olyan ember, aki gondolkodik, megkeresi a probléma megoldását, és döntést hoz. Olyan valaki, aki nem vár arra, hogy mások kezdjenek cselekedni. A dolgok azért történnek meg, mert a vezetők megvalósítják őket. Nem azzal, hogy akaratuk ellenére rávesznek, kényszerítenek másokat valamire vagy követelőznek. Hanem azzal, hogy szembenéznek az óriásokkal.

Óriásoknak a legyőzhetetlennek látszó dolgokat nevezem. Ami mások számára lehetetlennek tűnik, egy vezető számára hétköznapi dolog. Amikor felbukkan egy ilyen probléma, a vezető meglátja, mire van szükség, vállalja a kihívást, és összegyűjti a csapatot, hogy megoldják.

A vezető látja, hogy mire képesek mások, elhívja őket a feladatra, aztán félreáll, és engedi, hogy megcsinálják. A vezető lelkesíti a többieket, de nem saját nagyszerűségének tudatával, hanem azzal, hogy látja, mit lehet a helyzetből kihozni, és ehhez fel tudja emelni a többieket is. A vezető nem fél.

Néha elfelejtem, milyen jó vezető a fiam, Charley. De ma reggel a saját szememmel láttam, akcióban.

A következő történt:

Rokonokat látogattunk és három napig egy hotelben szálltunk meg. Eljött az indulás ideje, és szóltam Charleynak, hogy megyek és kijelentkezem, amíg befejezi a pakolást. Amikor odaértünk, a poggyászkocsi üres volt. De mire indultunk volna, minden kocsit elvittek.

– Remek – mondta a combjára csapva. – Nincs kocsi.

Nem mondhatom, hogy hibáztatnám. Én sem akartam az összes cuccunkat kézben vinni az autónkig.

– Sajnálom, drágám – mondtam neki. – Meg kell várnunk, míg valaki visszahoz egyet, amire felpakolhatunk.

Ezzel leültem az egyik székre és vártam. Vártam, vártam, miközben Charley egyik lábáról a másikra állt.

Aztán rám nézett, annyit mondott, hogy “szia”, és visszament a szobába. Azt hittem, ott fog várni. Rosszul hittem.

Három perccel később megjelent a hallban, kezében a vállfás ruháim, három szatyor, a békatalpa, az úszószemüvege és a neszesszerem. Szorosan mögötte egy magas izompacsirta cipelte a bőröndömet és Charley hátizsákját. Őket követte egy másik férfi, kezében a kólás kartonunk, a naplóm, egy pár könyv és egy doboz rágcsálnivaló, amit éppen most vettünk meg az útra.

– Erre! – mutatta Charley, és a két férfi követte. Tátott szájjal bámultam őket.

Itt volt a fiam, úgy 150 centi, és igazgatta ezt a két izmos, száznyolcvanvalahány centis férfit, azok pedig mentek utána, kifelé.

– Ez itt Anyu – mondta nekik, ahogy elhaladtak mellettem. – Anyu, ők a barátaim.

A férfiak odabiccentettek nekem:
– Üdv, Anyu, örvendek.

Nekem csak az maradt, hogy égő fejjel kövessem őket a kocsihoz és sűrűn kérjem az elnézést.

– Mivel vette rá önöket, hogy kicipeljék a holminkat? Valami trükkel? – kérdeztem.
– Nem igazán – felelte az egyikük. – Azt mondta, segítségre van szüksége, úgyhogy segítettünk.

Elképzeltem, ahogy Charley a hotel folyosóján megállítja a hallba tartó embereket, és azt mondja nekik, hogy “Segítség, ide!” és a szobára mutat, ahol a poggyászhegy áll.

– Köszi, srácok – mondta Charley és összepacsizott a két férfival, ahogy hármasban visszaindultak a hotelbe.

Odaálltam a kocsival a bejárathoz, hogy nekem és Charleynak könnyebb legyen a többi holmit bepakolni.

Ööö, azt mondtam volna, hogy nekem és Charleynak?

Ezt javítsuk. A következő pillanatban ugyanis Charley egy nővel lépett ki a hotelből, aki a megbontott ásványvizes kartonunkat hozta. Az is bekerült a csomagtartóba.

Charley rám nézett és vigyorogva megkérdezte:
– Látod?

A szám most is tátva maradt.
– Charley, nem teheted meg, hogy csak így odamész az emberekhez és szívességeket kérsz tőlük – szúrtam le.
– Nyugi, Anyu, kézben tartom.

Az biztos, hogy kézben tartotta. Mielőtt észbe kaphattam volna, minden poggyász a kocsiba került, csomagszállító kocsi nélkül.

Persze, lehet mondani, hogy ez nem volt udvarias dolog. Hogy beavatkoztunk mások életébe. Sőt azt is, hogy megengedhetetlenül másokra akaszkodtunk. És azt hiszem, sok szempontból egyet kell értenem. De nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak azon, milyen jó problémamegoldónak bizonyult az elvileg “fogyatékos” fiam. Miközben én feladtam az egészet és leültem, míg ki nem ürül egy poggyászkocsi, ő aktívan dolgozott a probléma megoldásán. Szembenézett az óriásokkal.

Néhány perccel később együtt reggeliztünk a húgommal. Amikor fizettünk, Charley leült az előtérbe, hogy megvárjon minket. Hamarosan egy férfi jelent meg az ajtó előtt, aki egy kisbabát tolt babakocsiban. A férfi közeledett, és az előtérben várakozó sokaságból egyetlen ember ugrott fel, hogy odarohanjon az ajtót megtartani. Charley.

Ebben a pillanatban megvilágosodtam. Charley nem szedte rá azokat az utazókat a hotelben, hogy dolgozzanak neki. Csak segítségre volt szüksége. Egy akkora feladattal találkozott, ami egy embernek túl sok volt, így csapatot gyűjtött hozzá. Számára ez így volt logikus. És egyáltalán nem úgy viselkedett közben, mint én. Ő egyetlen egyszer sem kért elnézést a kellemetlenségekért. Neki természetes, hogy az emberek segítenek egymásnak. Egyszerűen ez a világ rendje.

Ha mindazokra a vezető szerepekre gondolok, amelyeket az évek során betöltöttem, van értelme a dolognak. Minden jó vezető tudja, mit jelent a csapatmunka. Azt is tudja, hogy segítséget nem csak valamiért cserébe nyújthatunk, hanem előre is, sőt akár olyanoknak is, akiktől nem kaphatjuk vissza. A jelek szerint Charley is érti ezt. Te segítesz nekem és én is segítek neked – vagy másnak, ahogy a helyzet hozza.

Szégyellem, hogy milyen gyakran alábecsülöm a fiamat. Hogy még mindig milyen keveset tudok arról a plusz kromoszómáról, ami a Down-szindrómát okozza. Ugyanakkor el is vagyok képedve azoktól, amiket tanít nekem.

Hogy fogok-e az utazók közül segítőket verbuválni, amikor Charley nincs velem? Valószínűleg nem. Hogy szó nélkül hagyom-e, ha ő akar csapatot verbuválni, főleg idegenekből? Valószínűleg nem.

Viszont ezek után új fényben látom: olyan embernek, aki szembenéz az óriásaival, akár emberek, akár kihívások legyenek.

Azt is megértettem, hogy amikor Charley találkozik ezekkel a kihívásokkal, akkor gondolkozik és megkeresi a megoldást.

Sajátos nevelési igényű gyereket nevelve az egész életem azzal telt, hogy óriásokkal harcoltam:

• A Down-szindrómával és a vele járó kihívásokkal kapcsolatos masszív előítéletekkel.
• A számos egészségügyi problémával, ami gyakran a Down-szindrómát kíséri.
• A nagy elakadásokkal, amelyek miatt Charleynak olyan gyakran megtorpan a társas fejlődése.

Igen, az élet tele van akadályokkal. De néha éppen egy plusz kromoszóma kell, hogy mindnyájan lássuk, hogyan kell az akadályon átugrani.

Ha belegondolok, a világ összeomolhat körülöttünk, de az utolsó, aki állva marad, az lesz, aki nem ijed meg attól, hogy a feladat nagyobbnak látszik, mint ő.

Meg fogjátok ismerni, ha meglátjátok. Csak kövessétek a vezetőt.

Képek és szöveg forrása: The Mighty